- D. L. Moody/2. rész - METkapolna

Elérhetőségek:
Tartalomhoz ugrás

ISTEN SZÁNTÓVETŐI
(7/2. rész)
Dwight Lyman Moody
Isten hű munkása (Folytatás)



Ember a lámpa alatt
Az egyházban és a vasárnapi iskolában végzett sok-sok munkája mellett Moodynak még mindig maradt ideje, hogy egyes emberekkel foglalkozzék. Valamelyik este, ahogy hazafelé tartott, észrevett egy embert, aki a lámpaoszlophoz támaszkodott. Moody odalépett hozzá, és megszólalt: „Uram, keresztyén ember ön?”
A férfi dühös lett, és meg akarta ütni Moodyt.
„Ó – mondta Moody -, sajnálom, ha megsértettem, azt hittem, helyénvaló a kérdés.”
„Törődjön a maga dolgával” - förmedt rá az illető.
„De hiszen pontosan ez a dolgom” - szólt Moody komoly hangsúllyal, és továbbment.
Hónapok múlva kopogtatott valaki az ajtaján. Amikor kinyitotta, az a férfi állt előtte, akit annak idején a lámpa alatt megszólított.
„Szeretnék keresztyén lenni – mondta. - Nem találom nyugtomat az óta az éjszaka óta. Szavai megijesztettek és felráztak. Múlt éjjel már aludni sem tudtam. Ezért jöttem ide, és kérem, imádkozzék velem.”
Moody még azon az estén az Úr Jézushoz vezette ezt az embert. Később vasárnapi iskolai tanító lett Moody gyülekezetében.


Írországi utazás
Moody nagyon jól ismerte a Bibliát. Korán kelt, hogy 2-3 órát egyedül lehessen Istennel az Igét tanulmányozva. Reggel még egészen friss volt, ezért ezt a napszakot tartotta legalkalmasabbnak a személyes csendességre.
Lassan egyre ismertebb és  kedveltebb igehirdető lett. Sok meghívást kapott prédikálásra különböző gyülekezetekből.
1867-ben megbetegedett. Az orvosok azt tanácsolták neki és feleségének, hogy utazzanak valahová messzebbre. Mivel Moody régi vágya volt, hogy Müller Györgyöt és Spurgeont megismerje, ezért Angliába utaztak. Bár ott nem ismerték Moodyt, felkérték, hogy néhányszor prédikáljon. Találkozott Müller Györggyel és Spurgeonnal is. Majd Írországba mentek.
Visszatérve Amerikába, Moody többet prédikált, mint azelőtt. Egyre több egyháztól és vallásos csoporttól kapott meghívást.


Ira D. Sankey

Moody egy napon összetalálkozott egy fiatalemberrel, Ira D. Sankeyvel. Az illető 30 év körüli kormánytisztviselő volt, ezenkívül kitűnő énekes és karvezető. Moody beszélt vele, és egyenesen felszólította: „Adja fel állását a kormánynál, és jöjjön hozzám. Ön az az ember, akit nyolc éve keresek.”
Sankey meglepődött, de megígérte, hogy imádkozni fog a dologért. Valamivel később csatlakozott Moody evangélizációs szolgálatához, és segített az összejöveteleken. Moody látta, hogy az emberek szeretnek énekelni, és Isten fel tudja használni az éneket, hogy a szíveket elérje.
Nem sok idő múlva Chicagóban hatalmas tűzvész pusztított. Moody és Sankey egy időre elszakadtak egymástól. Pontosan hét és fél hónap múlva Moody megtarthatta új összejöveteli háza avatását, amit Nord-Tabernakelnek (Északi Szentély) neveztek el. Ugyanazon a helyen állt, ahol az előző épület.


Áldott utak
A gyülekezeti összejövetelek jó megszervezése megengedte, hogy Moody ismét elutazzék. Úgy döntött, hogy újra Angliába megy. Londonba érkezett meg, s ott megkérték, hogy prédikáljon az egyik templomban.
A reggeli istentiszteleten semmi mozdulás nem látszott. Moodynak az volt a benyomása, hogy hallgatói meglehetősen hűvösek. Az esti evangélizáción azonban Isten hatalmasan munkálkodott. Mikor Moody az igehirdetést befejezte, és megtérésre hívogatott, emberek százai álltak fel.
Moody azt hitte, hogy hallgatói félreértették, ezért megismételte, hogy csak azok jöjjenek előre imádkozni, akik valóban követni akarják az Úr Jézust. Mind kijöttek, akik az imént felálltak. Moody követte őket a szomszéd terembe, s ott újra megkérdezte: jól megértették-e mindnyájan, amit mondott. Hangsúlyozta, hogy csak a megtérni szándékozók maradjanak állva. Mindenki állva maradt. Olyan csodálatosak voltak ezek az összejövetelek, hogy Moody tíz napon át külön alkalmakat tartott. Azok alatt a napok alatt kb. 400 embert vettek fel a gyülekezetbe.
És akkor Moody felfedezte az áldás hátterét. Egy ágyhoz kötött beteg asszony olvasott Moody amerikai összejöveteleiről. Imádkozni kezdett, hogy küldje Isten ezt a prédikátort Londonba, az ő gyülekezetükbe szolgálni – de senkinek nem szólt erről.
Mikor aztán egy  vasárnap délelőtt húga hazajött a templomból, s elmondta, hogy aznap az amerikai Moody prédikált, így szólt a beteg: „Isten meghallgatta imáimat.” És egész délután azért könyörgött, hogy Isten cselekedjék hatalmasan az esti istentiszteleten. Isten meghallgatta ezt az imádságot is, és este emberek sokasága tért meg Krisztushoz.  
A gyülekezet vezetősége kérte Moodyt, hogy következő évben jöjjön el ismét. Ez alkalommal aztán Moody magával hozta Sankeyt is. Együtt prédikálták és énekelték az evangéliumot. Öt esti összejövetel eredményeként több száz ember fogadta életébe Jézus Krisztust. A kápolna, ahol a szolgálatot megkezdték, hamar kicsinek bizonyult, s nem tudta befogadni a hallgatókat, ezért aztán Anglia egyik legnagyobb csarnokát bérelték ki.
Egy világi újság tudósítást közölt az összejövetelekről. Ez szokatlan és rendkívüli dolog volt, mert az újságok akkoriban nem foglalkoztak vallásos témával. S ahogy szaporodtak az újságcikkek az összejövetelekről, úgy nőtt egyre a meghívások száma más gyülekezetektől Moody és Sankey részére.   


Skóciában
Egy napon a skóciai Edinburghba kaptak meghívást. Mindketten határozottan tudták, hogy az Úr hívja őket oda. Edinburghban annyi ember gyűlt össze, hogy valamennyiőjük elérése érdekében 3-4 összejövetelt kellett naponta egymás után tartaniuk.
Három hónapig munkálkodtak Edinburghban, s utána Glasgow-ba mentek. Isten itt is kegyelmesen használta ezt a két embert, úgyhogy százak találtak üdvösséget.
Az utolsó előtti összejövetelre Moody azokat hívta meg, akik ezeken a napokban fogadták el Jézus Krisztust. 3500 ember jött el. Utolsó estén 50 000 volt a résztvevők száma.
Innen Moody és Sankey Írországba, Belfastba utazott, ahol hasonlóképpen tömegek hallgatták az evangéliumot. Több havi áldott szolgálat után a két evangélista visszatért Londonba.
Ebben a városban annyi ember élt, hogy Moodyék tudták: aligha találnak épületet, mely a hallgatókat képes lenne befogadni. Ezért London északi felében, a mezőgazdasági csarnokban tartották az összejöveteleket, melyben 15-20 000 ember talált helyet, és a királyi Operaházban, mely 5000 személyt fogadott be. Mindkét helyre özönlöttek az emberek. A 38 éves amerikai igehirdetőt mindenki hallani akarta.     


Ébredések
A londoni áldott összejövetelek után Moody és Sankey visszatértek Amerikába, és New Yorkban, Philadelfiában, Chicagóban Bostonban és más helyeken evangélizáltak. Isten mindenütt felhasználta szolgáit, hogy a hallgatók szívében új életet munkáljon. Sankey nem elégedett meg azzal, hogy az istentiszteleteken énekelt és az énekkart vezette, hamarosan 600, 700 és 800 tagú kórusokat szervezett, akik az evangéliumot énekelték Isten dicsőségére.
Isten az Egyesült Államokon kívül a világ sok országában használta Moodyt és megáldotta szolgálatait.
Az Úrnak ez az értékes szolgája 1899. november 16-án tartotta utolsó prédikációját. Kansas Cityben (Missouri) beszélt 15 000 ember előtt egy hatalmas csarnokban. Emberek százai tértek azon az estén az Úrhoz.
Ezután Moody megbetegedett. Négy hét múlva, 1899. december 22-én Isten hazahívta a mennybe. Utolsó órájában így szólt körülötte álló szeretteihez: „Ma van a koronázás napja. Csodálatos!”
A rendkívüli evangélista temetésén közelből, távolból özönlöttek az emberek. Megemlékeztek róla, hogy Moody évekkel azelőtt azt mondta: „Egy napon azt fogjátok olvasni az újságban, hogy D.L. Moody, aki Kelet Northfieldben született, meghalt. Egy szót se higgyetek el belőle. Abban a pillanatban sokkal elevenebb leszek, mint most vagyok. Csak egy szinttel magasabbra fogok kerülni. Ennyi az egész.”
Így távozott Moody az ideig való életből, hogy mindörökre Uránál legyen. Földi munkáját befejezte, és akiért végezte, Megváltója, várt rá odafenn.        



                                                            Testvérközösség Értesítő 1991. augusztusi számából

 * az Élet és Világosság elődlapja

Vissza a tartalomhoz