A Metodista ébredés története/6. rész - METkapolna

Elérhetőségek:
Tartalomhoz ugrás

A METODISTA EGYHÁZ KELETKEZÉSE
(6. folytatás)




Wesley élményei Georginában
(1735-1738)
A Wesley családban szinte tradíció volt a missziói munka iránti érdeklődés. Már Wesley nagyapja szeretett volna valami távoli vidéken misszionálni. Akkoriban még semmiféle missziói társaság nem létezett, de Wesley édesapja még halála előtt egy évvel is mélyen fájlalta, hogy nem mehetett Georgiába misszionáriusnak, holott fél lábbal szinte már a sírban volt.
Sir James Edvard Oglethorpe 1733-ban megalapította Észak-Amerikában Georgiát, az új angol gyarmatot, s visszatérve Angliába lelkészt keresett a georgiai telepesek számára, aki egyben az ottani indiánok között missziói munkát folytatna. Wesley Jánost javasolták neki, mint aki ilyen munkára a legalkalmasabb.
Úgy tűnt azonban, hogy Wesley számára nincs nyitva az út Georgia felé. Édesapja abban az évben halt meg, s riasztónak találta a gondolatot, hogy özvegy édesanyjától egy óceán mérhetetlen távolsága válassza el. Wesleyné viszont a hozzá intézett kérdésre hitből fakadó, világos, tiszta választ adott, példát mutatva ezzel minden hívő édesanyának: „Ha húsz fiam lenne, boldogan venném tudomásul, hogy mind a misszióba megy, még akkor is, ha soha többé nem látnám viszont őket.” Wesley János 1735.október 18-án öccse, Károly és egy másik klubtag, Ingham kíséretében vitorlás hajón elindult Amerika felé.
A cseh-morva testvérek egy csapata is a hajó fedélzetén utazott. Feleségükkel és gyermekeikkel szintén Georgiába tartottak. Wesley itt találkozott először a hívő cseh-morva testvérekkel. Istennek terve volt azzal, hogy Wesley Jánost rajtuk keresztül tanítsa meg sok dologra. Valóban, egy közülük való testvér, Bőhler Péter vezette később Wesleyt lépésről lépésre a megtérés felé.
Az első leckét akkor kapta Wesley, mikor a hajón valamennyien szembe kellett nézzenek a halállal. Viharba kerültek. A hatalmas hullámok többször átcsaptak a hajó felett, s már-már elnyeléssel fenyegették. Wesleyt iszonyú félelem és nyugtalanság fogta el a halál gondolatára. A legszörnyűbb helyzetbe éppen az esti áhítat idején kerültek. A vihar borzasztó pusztítást vitt végbe a hajón. A fővitorla cafatokban lógott, s egy óriási hullám, mely lecsapott a hajóra, valósággal végigsöpört a fedélzeten. A hajótörés elkerülhetetlennek látszott. A vihar olyan rémisztően tombolt, hogy a legkipróbáltabb tengerészek is reszkettek. A hajón utazó angolok félelmükben kiáltozni kezdtek, míg a cseh-morva testvérek rendíthetetlen nyugalommal énekeltek tovább. Csendes hitük, zavartalan békességük, mely a vihar legdöbbenetesebb órájában is sugárzott belőlük, meghökkentette Wesleyt. Ilyet még soha nem tapasztalt. Rájött, hogy ez a „békesség, mely minden értelmet felülhalad”, teljesen ismeretlen számára. A vihar után megkérdezte az egyiket közülük: „Egyáltalán nem félt?” „Istennek legyen hála, nem” - hangzott a válasz. „És az asszonyok, a gyermekek?” „Ők sem
felelt szelíden a kérdezett. Feleségünk, gyermekeink nem félnek a haláltól.”
Amikor szerencsésen partot értek Georgiában, Wesley egy napon felkereste a cseh testvérek lelkészét, Spangenberget. Isten különös feladatot bízott erre az emberre Wesleyt illetően.
A látogatás folyamán a lelkész hirtelen Wesleyhez fordult: „Testvérem, szeretnék önnek néhány kérdést feltenni: van-e bizonyossága önmagában? Bizonyságot tesz-e a Szent Lélek az Ön lelkével együtt, hogy Isten gyermeke?”
Wesleynél pontosan ez hiányzott. Igen távol volt a hit bizonyosságától. Mikor Spangenberg észrevette Wesley tétovázását, így folytatta: „Ismeri Ön Jézus Krisztust?” Wesley kitérő választ adott: „Tudom, hogy Ő a világ Megváltója.” Ó, Wesley egyáltalán nem ismerte Krisztus mentő hatalmának személyes megtapasztalását
válasza leleplezte a benn uralkodó zűrzavart. „Azt hiszem, engem is meg akart menteni, ezért halt meg.”
Spangenberg feltette az utolsó fürkésző kérdést: „Ismeri saját magát?” Mire Wesley
anélkül hogy felmérte volna, mit is ér a felelete így válaszolt: „Igen, ismerem.” Este azonban őszintén ezt írta naplójába: „Attól félek, üres szavakat mondtam.”
Édesapja is beszélt vele még a halálos ágyán a Lélek bizonyságáról. Wesley Sámuel utolsó pillanataiban ezekkel a szavakkal fordult fiához: „A Lélek bizonysága, fiam, a lélek bizonysága
ez a jele, a legbiztosabb jele Krisztushoz való tartozásunknak.” Wesley számára azonban a szívnek ez a boldog tapasztalata, amit minden hívő magában hordoz, sajnos még mindig idegen volt.
Georgiában Wesley teljesen belevetette magát hivatali kötelességeinek teljesítésébe, melyért felelős volt, szigorúan betartva az angol főegyház előírásait. Mindenkitől megtagadta az úrvacsora kiszolgáltatását, akit nem a „püspöki szertartás szerint kereszteltek”, és elutasította a halott eltemetését, ha az illetőt nem az anglikán egyházban keresztelték. Sőt, elutasította az Úrvacsorától a gyarmat egyik legkegyesebb emberét: Bolziust, az elűzött salzburgiak lelkészét. Ezt azzal indokolta, hogy Bolziust nem püspök által felszentelt lelkész keresztelte. Évek múlva így nyilatkozott erről az esetről: „Túlzásba viheti-e valaki jobban a főegyház buzgóságát, mint én tettem? De a szolgálatnak ugyanaz a pálcája sújtott később engem, amit én annak idején másokra emeltem.” Néhány év múlva az anglikán egyház ugyanilyen értelmetlenül járt el vele szemben, ahogyan ő tette most másokkal.
Rövid két és egynegyed évig tartott georgiai tartózkodása, s ez alatt az idő alatt eleven kapcsolatot ápolt a cseh testvérekkel, gyakran részt vett istentiszteleteiken. Kétség nélkül mély benyomást tett rá ezeknek az embereknek tiszta egyszerűsége, és hűségük, ahogy Isten Igéjét követték. Egy presbiteriánus gyülekezet istentiszteletén hallott először valakit saját szavaival imádkozni.
Dr. Rigg joggal mondja Wesleynek erről az életszakaszáról: „Kezdett felengedni szívében a lelki szabadság hajnala.”
Wesley georgiai tartózkodása dicstelen véget ért. Beleszeretett egy leányba, de miután egy lelkésztársa szívére beszélt, a cseh gyülekezeti vének elé vitte az ügyet, hogy imádkozzanak érte és döntsenek felette. A testvérek úgy ítélték, hogy a leány nem Wesleyhez való. A 32 éves Wesley alávetette magát véleményüknek ezekkel a szavakkal. „Legyen meg az Úr akarata.”
A lánynak csakhamar más kérője akadt, akivel rövid időn belül összeházasodott.
Wesleyt ugyanebben az időben más kellemetlenségek is érték. Törvény előtt megtámadták, hamis, koholt dolgokkal vádolva őt. Hat-hét alkalommal idézték meg, anélkül hogy egyetlenegyszer szólhatott vagy magát védhette volna. Amikor rájött, hogy ellenfelei további hamis vádakat igyekeznek felhozni ellene, úgy döntött, hogy elhagyja Georgiát. Bejelentette utazását, elutasította a további idézéseket, és elhajózott Angliába, ahova öccse, Károly már előrement.
Elképzelhető Wesley szomorúsága, amikor Amerika partjának keskeny csíkja eltűnt szeme elől a láthatár szélén
azé az országé, ahol misszionárius akart lenni.
Bár Whitefield, aki Wesley távozása után felkereste Georgiát, nagyon elismerően nyilatkozott az ott végzett munkáról, Wesley mégis leverten, megterhelt szívvel érkezett meg Angliába, mint szomorú, csalódott ember.

Megtérés
A georgiai keserves tapasztalatokra, az elhibázott vállalkozásra Wesley életének igen nagy szüksége volt. Dicsőséges missziói szolgálatot képzelt el, és mélységesen csalódott. Fáradhatatlan, kitartó munkájával igen keveset, mondhatni semmit nem ért el, aminek maradandó értéke lett volna. Kisajátította magának fellengző módon „az indiánok misszionáriusa” címet, de szinte alig érintette azt a nagy nyomorúságot, amiben a legtöbben éltek. Bár nagy buzgóságot táplált magában az indiánok megsegítését illetően, de alig érintkezett velük, s köztük végzett munkája eredménytelen, jelentőség nélküli volt.
Ezenkívül a fehér kereskedők keresztyénséget nélkülöző magatartása nem valami jó ajánló levél volt az indiánoknak a „fehér ember Istenéről”.
Wesleynek szüksége volt arra, hogy határozottan, szíve mélyéig meggyőződjék jószándékú buzgóságának és minden „jó cselekedetének” gyümölcstelenségéről, mielőtt Isten jelenlétében őszintén megalázhatta magát. Bár felbecsülhetetlen értékű tulajdonságok, jellemvonások birtokosa volt, ezek önmagukban mégsem értek semmit, mert nem a kősziklán alapozódtak, hanem magán az emberen. Mennyire igaz a Mester szava: „Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad.” Wesleynek még kellett halnia önmaga számára.
Valami újat kellett kezdeni. Új alapot kellett vetnie lelki élete számára: el kellett jusson bűnbánatra.
Istennek mélyen meg kellett hajlítania, össze kellett törnie őt, míg felismerte lénye legmélyén gyalázatos csődjét, elégtelenségét a szent Isten előtt. A georgiai tapasztalatok nem csekély mértékben járultak hozzá szívének isteni előkészítéséhez a megváltás egyszerű útjáról szóló kijelentés befogadása számára.
Wesley sínylődő lelke nem talált többé kielégülést a puszta egyházi szertartásokban és az angol főegyházhoz való tartozás tudtában, bár ezek éveken át igen drágák voltak számára. Most egyre inkább meggyőződött afelől, hogy létezik valami, aminek ő nincs birtokában, s amelynek hiánya minden egyebet üresnek, jelentéktelennek tüntetett fel. Rájött, hogy magával az Úrral még soha nem került kapcsolatba, az Ő ereje még soha nem áradt életébe. Hiába fáradozott élete eltelt évei alatt.
Amerika eltűnt szeme elől. A hajónak, mely Anglia felé vitte, „Sámuel” volt a neve.
Nyugtalansága állandósult és kezdett „Isten szerint megszomorodni”. Egy naplóbejegyzése szerint „bánkódott és nagyon gyötrődött szívében”. Azt írja: „Egyrészt csalhatatlan bizonyságot kaptam hitetlenségem felől: nem tudok magamban olyan Krisztusban való hitet felmutatni, mely képes lenne szívemet a nyugtalanságtól megőrizni
holott békességem kellene legyen, ha Istenben hinnék, mégpedig igazán. Másrészt rájöttem, hogy egész eddigi életem felett a büszkeség uralkodott, mivel azt képzeltem, hogy birtokában vagyok annak, ami a valóságban sosem volt az enyém...” Ezek a bejegyzések a következő felkiáltással végződnek: „Ments meg, Uram, vagy elveszek!”
Wesley ennek ellenére elhatározta, hogy „az evangéliumot prédikálni fogja a hajón minden egyes léleknek”, s ez a döntése bizonyos mértékig megkönnyebbülést jelentett az állandó bánkódásban.
Ezen az úton is rettenetes viharba kerültek, mely a hajót, mint valami játékszert, ide-oda dobálta. Ágyúdörgéshez hasonló, félelmetes mennydörgések reszkettették meg a levegőt, hegymagasságú hullámok tornyosultak körülöttük. 1738. január 24-én két mellettük elhaladó hajó közölte velük az örvendetes tényt, hogy már csak 160 tengeri mérföldre vannak a szárazföldtől. Anglia partjainak közelsége az Isten szerinti szomorúság újabb gondolatait vetette fel Wesleyben, mert ezt írta naplójába: „Elmentem Amerikába, hogy megtérítsem az indiánokat. De jaj, ki fog engem magam megtéríteni? Egész vallásom olyan mint a szép idő: gondolataimat nagyszerűen szavakba tudom önteni, sőt mindent el tudok hinni, míg veszély nem fenyeget. De szemtől szemben a halállal rettenetes lelki nyomorúságba kerülök... Ó, kicsoda szabadít meg ettől a halálfélelemtől? Mit tegyek? Hova meneküljek?”
Wesley egy szerdai napon, február elsején, hajnali fél ötkor szállt partra Angliában. Határtalan lett szívében a félelem, áradt minden szavából, amit leírt: „Közel két év, négy hónapja hagytam el hazámat, hogy Georginában az indiánokat meggyőzzem a keresztyénségről. De mit tanultam ez  alatt az idő alatt? Azt,amiről még álmodni sem mertem volna: hogy én, aki másokat téríteni mentem Amerikába, magam sem vagyok megtért, nem is voltam soha! Igen, nem a bomlott értelem mondatja ezt velem, hanem a tiszta igazságot szólom. Csak azt kívánom: bár azok, akik még hozzám hasonlóan álmodoznak, szerencsésen felébrednének, s rájönnének, hogy ugyanolyan helyzetben vannak, mint én.
Talán járatosak a filozófiában. Én is az volnék. Ismerhetik az ókori és modern nyelveket. Ismerem én is. Vagy otthonosak a teológiában. Éveken tanultam én is. Fordulatosan tudnak beszélni lelki dolgokról. Én is tudok. Buzgók az alamizsna osztogatásban. Nos, én mindenemet odaadtam, hogy  tápláljam a szegényeket. Esetleg teljes erejüket, képességüket felkínálják Istennek. Többet munkálkodtam, mint ők együttvéve. Lehet, hogy készek szenvedni testvéreikért. Én feladtam barátaimat, korábbi tekintélyemet, kényelmemet, hazámat...Egész életemet kockára vetettem, s külföldre vándoroltam, testemet halálveszélynek tettem ki a tengeren. Szenvedtem a hőségtől, munka és bánat emésztett...De képes-e mindez
bármekkora mértékű legyen is kedvessé tenni engem Isten előtt? Megigazít az Ő szemében az, amit valaha tettem, amire képes vagyok, amit mondok, feláldozok, amit cselekszem, amit szenvedek? Vagy megcselekszi ezt az Isten Igéjével, a szentségekkel való rendszeres kapcsolatom? Megigazulok-e azáltal, hogy külső életfolytatásom, erkölcsi magatartásom kifogástalan? Vagy hogy érteleszerű meggyőződésem van minden keresztyén igazságról? Elnyerem-e mindezek által az igazi keresztyén szent, mennyei, isteni jellemét, melynek Isten előtt is értéke van? Soha!”
Miután csodálatos külső tökéletességének és teljesítményeinek listáját leírta, Wesley világosan leszögezte, hogy „az Isten gyermekének Krisztusba vetett hite nélkül mindez nem más, mint kár és szemét, mely csak arra való, hogy a pokol örök tüzébe vessék.” Milyen fényesen kelt fel a valódi megigazulás napja Wesley sötétsége felett!

(folytatjuk)



Testvérközösség értesítő* 1991. júniusi számából


*az Élet és Világosság elődlapja


Vissza a tartalomhoz