Adoniram Judson - METkapolna

ISTEN SZÁNTÓVETŐI

 

Adoniram Judson

Burma misszionáriusa

(1788 – 1850)

Judson Adonirám 1788-ban született. Apja kongregacionalista lelkész volt Massachusettsben, s titokban azt remélte, hogy fia majd az ő nyomdokaiba lép. Judson nagyon könnyen tanult. Tanárai csodálkoztak kiváló képességein és szorgalmán. Minden vizsgán és minden versenyen megelőzte társait. A sikerek sorozata azonban óriási önbizalmat ébresztett a fiúban. Fantáziáját a legmerészebb álmok ragadták magukkal. Felsőfokú tanulmányai éppen olyan időre estek, amikor minden egyetemen fontosnak tartották, hogy a keresztyénséget nevetségessé tegyék. Ami azt jelenti, hogy a híres Yale egyetemen minden hallgató meggyőződéses ateista volt. A diákok előszeretettel vették fel vizsgáik után nagy francia és angol ateisták nevét, és ezen a néven szólították egymást. Judson büszke lelkét hamar megfertőzte ez a betegség.

 

Egy évfolyammal felette végezte tanulmányait E., egy ragyogó tehetségű, magasan képzett és igen szeretetreméltó fiatalember. Érdekes módon nagyon vonzódott Judsonhoz, akit szinte lebilincselt E. barátsága, és magára nézve igen hízelgőnek tartotta.

 

Ez az idősebb hallgató azonban vezető szerepet játszott az új világnézet terjesztésében, és Judson a fiú bizalma, a vele való kapcsolat hatására egyre jobban megnyílt egy merész, agresszív hitetlenség előtt.

 

A megtérés

 

Úgy tűnt ebben az időben, hogy az apa korábbi tervei, melyeknek alapján fiát a lelkészi pályán szerette volna látni, nagyon messzire tolódtak. A kétkedéssel átitatott fiatal hallgató elhatározta, hogy lóháton bejárja az USA északi államait. Egyik este valami útszéli vendégfogadóban keresett szállást. A vendéglő sűrű bocsánatkérés között megmondta, hogy az egyetlen szoba, amit felkínálhatna, határos egy kis lakással, melyben jelenleg egy súlyos beteg fiatalember fekszik, aki valószínűleg nemsokára meghal. Judson biztosította a fogadóst, hogy ez őt egyáltalán nem zavarja. A halál, mint mondta, számára semmit nem jelent, és azonkívül, hogy bizonyos részvétet érez a szerencsétlen fiatalember iránt, a körülmény teljesen hidegen hagyja.

 

A válaszfal a két szoba között azonban rettenetesen vékonynak bizonyult. Judson ébren feküdt a csendes éjszakában, és hallotta a haldokló sóhajtozását, mely tele volt félelemmel, illetve – ahogy neki tűnt – szörnyű kétségbeeséssel. Szívét facsarta ez a sóhajtozás, és mélyen megrendítette. Aztán összeszedte magát. Mit mondanának a diáktársai, ha kitudódnék a gyengesége? És mindenekelőtt mit szólna az intelligens, lángoló elméjű E., ha megtudná? Hogy tudna ilyen gyalázatosan ellágyult érzések után a szeme elé kerülni? De semmi érvelés nem segített. A szívfacsaró nyögés a szomszéd szobában nem szűnt meg, s habár Judson a fejére húzta a takarót, mindent hallott, és lelke mélyéig megborzadt. Végre azonban minden elcsendesedett.

 

Judson hajnalban felkelt, és megkérdezte a vendéglőst, hogy van a szomszéd szoba lakója.

 

–                 Az már halott! - mondta a fogadós kurtán.

 

–                 Meghalt? - kérdezte Judson megdöbbenve. - Ki volt az illető tulajdonképpen?

 

–                 Ó – felelte a vendéglős majdnem unottan -, valami diák a Providence egyetemről. Tulajdonképpen egy nagyon rendes fickó. Azt hiszem, E.-nek hívták.

 

Judson úgy állt ott, mint akibe villám csapott. Érezte, hogy nem tudja folytatni a megkezdett utazást. Megfordult, visszatért a szülői házba, kiöntötte szívét apjának, anyjának, és kérte őket, hogy segítsék el olyan hitre, mely az élet problémáiban és a halálban, az ideig és örökkévalóságban egyaránt megáll. Miután szülők sok jó tanáccsal ellátták, visszavonult Andover csendjébe, s ott, ahol semmi el nem terelhette figyelmét az életfontosságú kérdésektől, melyek lelkét égették, ünnepélyesen kiszolgáltatta magát Istennek. A kétség leghalványabb árnyéka nélkül érezte, hogy új teremtés lett Jézus Krisztusban. Azután hazatért, és szerettei mind vele örültek, mikor döntéséről beszámolt. Abban az évben, amikor nagykorúságát elérte, csatlakozott apja gyülekezetéhez. A krízisnek és az Isten iránti odaadásának ezekben az emlékezetes napjaiban egy mindent elsöprő gondolat ejtette rabul a lelkét, és többé el nem eresztette: Krisztus szeretete. A szeretet, mely önhitt, büszke magatartásának és önző dicsvágyának idején nem taszította el őt, nem vonult vissza tőle makacssága miatt, nem hagyta végleg elbukni égbekiáltó és elbizakodott hitetlenségében; a szeretet, mely mindenhová követte, és soha többé nem hagyta el.

 

Elhívás a misszióba

 

„A magassága és mélysége Krisztus szeretetének” - Judson ismert valamit a mélységből, ahonnan ez a szeretet képes volt az embert felhozni, és a magasságból, ahová felemelni tudta. De a „Krisztus szeretetének szélessége és hosszúsága” még ismeretlen fogalmak voltak előtte. A szélesség és hosszúság! Úgy tűnt, hogy ez körülöleli az egész világot. És a világ semmit nem tud róla! Ennek a ténye olyan mélyen gyökeret vert benne, hogy nem tudott semmi mással törődni. Látomások üldözték, hogy egész népek halnak el a sötétben. Éjjel felriadt álmából, és Afrikára, Indiára, Kínára gondolt. Ez a helyzet annyira megterhelte, hogy képtelen volt tovább tanulni.

 

Aztán eljött a nap, amit egész életében nem felejtett el többé. Magányosan sétált az erdőben, és úgy tűnt neki, mintha a Megváltó személyesen közeledne hozzá, így szólva: „Menj el a széles világra, és hirdesd az evangéliumot minden teremtésnek!” Attól kezdve világosan látta, mi lesz az életpályája. Vihar tomboljon körülötte, vagy akadályok állják az útját, neki mennie kell! De hogyan?

 

Akkoriban még nem voltak missziói társaságok, ahova fordulhatott volna. Megbeszélte a dolgot diáktársaival, míg legalább egy féltucat hozzá hasonló buzgósággal rászánta magát erre a szolgálatra. Közös kérelmet nyújtottak be gyülekezeteik elöljáróihoz, amit ők tanácstalanságukban továbbítottak az egyház vezetőségének. Valamennyi résztvevő meglepetésére összejött az adományokból némi pénz, s az újonnan alapított társaság csakhamar abban a helyzetben volt, hogy egy csoport misszionáriust felszerelhetett, és egy évi előzetes fizetéssel kiküldhetett.

 

Mielőtt Judson elhagyta hazáját, megházasodott. Fiatal feleségével 1812.február 18-án hajóztak ki Salem kikötőjéből, és négy hónappal később Carey Vilmos köszöntötte Kalkuttában. Rövid tartózkodás után továbbutaztak Burmába, és 1813 júliusában elérték Rangoont.

 

A burmai misszionárius

 

Első otthonuk egy durván ácsolt kunyhó volt a városfalon kívüli mocsaras vidéken. Vadállatok lopakodtak körülöttük. Balra, a közvetlen közelükben volt a mély gödör, ahova a város összes hulladékát öntötték, jobbra pedig az a hely, ahol a lakosok halottaikat elégették. Judson és felesége szinte rosszul lett az undorító látványtól és bűztől.

 

Amikor megérkeztek, a szerencsétlen Judsonné olyan beteg volt, hogy még járni vagy lovon megülni sem tudott. Úgy kellett bevinni nem éppen hívogató otthonába. De nem zúgolódtak, és nem voltak elégedetlenek. Mindketten mosolyogtak a primitív körülményeken, amelyekkel meg kellett birkózniuk, és bátor szívvel, ünnepélyesen megfogadták, hogy egész életüket ezek között a barbár és barátságtalan emberek között fogják eltölteni.

 

Szavukat megtartották, habár néha oly magasnak tűnt az ár, amit azért fizetniük kellett, hogy alig lehet szavakkal kifejezni. Egyszer csontvázzá soványodva látjuk Judsont, láncokkal megkötözve, amint a perzselő pusztán vonszolják keresztül, hátából vér serked a korbácsütések nyomán, és lába kisebesedik a forró homokban. Halálosan kimerülve összeroskad, és gyors halál általi szabadulásért imádkozik. Más alkalommal csaknem két évre bezárták egy nyirkos, bűzös barlangba. Fogságát nehezítette a sokféle gyötrelem, amit brutális, állati kínzói kigondoltak. Ilyen irtózatos szenvedések között bizonyára testileg, lelkileg összeroppant volna, ha felesége oda nem oson naponta a sötétség leple alatt a rettenetes barlang bejáratához, hogy ennivalót vigyen neki. Három hétig maradt egyszer távol az asszony a börtöntől, és amikor újra megjelent, egy kis csecsemőt tartott a karján, ezzel igazolva kötelességmulasztását.

 

Röviddel ezután az utolsó mákszemnyi komfortot is elvitték a missziói házból. Judsonnénak még egy szék, egy ülőke sem maradt a birtokában. A sok bajhoz járult, hogy legidősebb gyermeke, Mary himlőben megbetegedett. Ilyen irtózatos teher alatt az anya képtelen volt már gyermekét szoptatni, s a kicsi szánalmas sírása csak növelte félelmét. Teljes kétségbeesésében megvesztegette a börtön őrét, hogy legalább egy-két órára bocsássa szabadon a férjét. S míg az anya a leánykát ápolta, aki a félelmetes betegség okozta magas lázban ide-oda dobálta magát, az apa bevitte a csecsemőt a bennszülöttek falujába, és megkérte a szoptató anyákat, hogy legyenek könyörülettel, és táplálják a kicsit.

 

A krízis elmúlt, de nemsokára újabb következett. Kiszivárgott, hogy Judson Adonirám fogsága véget ért, ki fogják végezni. Kihirdetik a büntetés végrehajtásának idejét, és a misszionárius feleségével együtt felkészül a végső búcsúra. Röviddel az esemény előtt azonban a foglyot elszállítják, és a megzavart asszonynak sejtelme sincs róla, mi történt a férjével.

 

A keresztyén misszió történetének egyik legszomorúbb és legmegrendítőbb beszámolójából tudjuk, hogy tért vissza végül Judson súlyosan megpróbált családjához. Ő maga sebekkel borítva, mint elcsigázott nyomorék a hosszú szenvedés miatt. Felesége olyan kimerült és elgyötört, hogy férje alig ismer rá: fényes, fekete haja kopaszra nyírva, testét egyetlen rongy takarja, ennyit hagytak meg neki. És körülötte minden a kibeszélhetetlen nyomorról beszél.

 

A burmai tartózkodás tizennegyedik évének még a vége előtt Judson feleségét és összes gyermekét ott temeti el. De ebben az elképzelhetetlen szenvedésben sem kételkedik egy pillanatra sem Krisztus szeretetének valóságában és gazdagságában.

 

A magvetés kikel

 

A fájdalom mellett örömök is adódtak. Nagy és felejthetetlen nap volt, amelyen Judson hat hosszú esztendő buzgó munkája után az első burmait Krisztushoz vezethette. Soha nem felejtette el, milyen érzés volt, amikor felesége és ő együtt tartották az úrvacsorát egy bennszülöttel, aki felismerte Krisztus szeretetének csodáját, s ennek hatására teljesen megváltozott. Azon a napon Judson két magas célt tűzött ki. Imádkozott, hogy még addig élhessen, amíg a teljes Bibliát lefordítja az ország nyelvére, és létrehoz egy bennszülött gyülekezetet legalább száz taggal. Mindkét célt elérhette. Nemcsak a teljes Bibliát fordította le, hanem sok jó traktátust is írt az ország nyelvén. És még mielőtt letelt volna húszéves ott tartózkodása, megkeresztelhette a századik bennszülött hívőt. Több mint harminc esztendő múlva látogatta meg először hazáját.

 

„Gondoljatok gyakran Krisztus szeretetére!” Ez volt egész életének alaphangja. Amerikai útjáról ismét visszatért a szeretett Burmába, de többé nem volt a régi. Egészsége igen megromlott, erejét felőrölte. Szemmel látható volt, hogy nem fog sokáig élni. Bizonyos vonatkozásban azonban változatlan maradt. Még gyakrabban, még nagyobb szenvedéllyel és örömmel prédikált az Úr szeretetéről, mely nagyobb, mint a halál. Életrajzírója megjegyzi: „Ha lelkét valami megzavarta, el akarta venni a Krisztus szeretetében való örömét, akkor kiment az őserdőbe, s egy ideig ott élt teljes visszavonultságban, míg el nem nyerte a hit erős vigasztalását.”

 

A halál a tengeren érte őt. Gyenge egészsége érdekében tett utolsó utazása során újra meg újra kedvenc témáját vette elő. Kísérője, Thomas Tanney elmondja, hogy Judson állandóan egy bibliaverset ismételt: „Ahogy én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást.” Ahogy én szerettelek titeket – kiáltotta -, pontosan úgy, ahogy én szerettelek titeket!” Majd teljes lelkesedéssel hozzátette: „Ó, a Krisztus szeretete, a Krisztus szeretete!” Később, amikor már feküdnie kellett kabinjában, nem is beszélt többé másról. „Ó, a Krisztus szeretete, a Krisztus szeretete!” - mormolta gyakran maga elé. Szeme még lelkesen ragyogott, és könnyek gördültek végig az arcán. „A Krisztus szeretetének szélessége, hosszúsága, magassága és mélysége... Itt még nem foghatjuk fel, de mienk az egész örökkévalóság, hogy tanulmányozzuk!” Még akkor is, amikor beszélni már nem tudott, ajka a meghitt szavakat formálta: „A Krisztus szeretete, a Krisztus szeretete!” Néhány nappal halála előtt látható örömmel beszélt arról, hogy a nyílt tengeren fogják eltemetni. Azt mondta, hogy ez a szabadság és végtelenség érzésével ajándékozza meg, ellentétben a szűk és sötét sírokkal, melyekbe szerettei közül oly sokat kellett fektetnie. A hatalmas óceán, ahova két nappal később holtestét lebocsátották, a haldokló fantáziájában jelképe volt Megváltója felmérhetetlen és kikutathatatlan szeretetének, annak a szeretetnek, mely minden értelmet felülhalad, melynek nincs mértéke, és nincs határa.

 

Maldenben, Massachusetts egyik városkájában szerény márványtábla található, melyen a következő szöveg áll:                                    Judson Adonirám

 

                  emlékére

                                          született 1788. augusztus 9-én,