David Brainerd - METkapolna

Elérhetőségek:
Tartalomhoz ugrás

ISTEN SZÁNTÓVETŐI

 
 
(13.)
David Brainerd
az indiánok misszionáriusa


Dávid a harmadik fiú volt egy kilencgyermekes családban. Szülei az USA-ban, a Connecticut állambeli Haddamban éltek. Visszahúzódó természete miatt még a megszólalás is nehezére esett. Annyi bátorság sem volt benne, hogy gondolatait szüleivel megossza. Magába fojtott mindent, ami ránehezedett. Meglehetős fiatalon felismerte, hogy élete nincs rendben Istennel. A halál gondolata valósággal rémületbe kergette.

Vallásosan, de Isten nélkül
Kilencéves volt Dávid, amikor édesapja meghalt, és tizennégy éves korában elvesztette édesanyját is. A két haláleset azt eredményezte, hogy még visszahúzódóbb lett. Legjobban az a kérdés foglalkoztatta, hogyan ismerhetné meg Istent. Létét nem tagadta, de afelől bizonytalanságban volt, hogy valóban ismeri-e Őt. Állandóan gyötörte az érzés, hogy valami hiányzik az életéből.
Dávid a templomot rendszeres látogatta. Gyakran imádkozott és Bibliát olvasott. Szívéből azonban hiányzott az öröm és a békesség. Tudta, hogy Istennel való kapcsolata nem tisztázott, de azt nem látta, mit kellene tennie.  
19 éves korában munkát vállalt egy durhami tanyán. Egy évet töltött itt, és ez alatt az idő alatt elhatározta, hogy szigorúan vallásos életet él. „Nagyon komoly ellenőrzésnek vetettem alá gondolataimat, szavaimat, cselekedeteimet, s úgy képzeltem, hogy egészen az Úrnak adtam magam.” Mégsem volt boldog.
Nem sokkal 21. születésnapja után megvilágosodott előtte a Jézus Krisztusban való váltság igazsága. Semmit nem kellett tennie érte, hiszen az üdvöt ő nem hozhatta létre. Jézus kifizette bűnei büntetését, amikor meghalt a Golgota keresztjén. Amit Isten tőle várt, az csupán annyi volt, hogy fogadja el ezt az üdvösséget, és szolgáltassa ki magát Istennek. Ezt a döntést Dávid 1739. július 12-én meg is tette. Ettől kezdve élete megváltozott.

Eltanácsolják az iskolából
1739 szeptemberében Dávid megkezdte tanulmányait New Havenben a Yale egyetemen. Azonban a harmadik évben kizárták az iskolából. Ez nagy felzúdulást váltott ki a diákokból, mert Dávid nemcsak szorgalmas hallgató, hanem bizonyságtevő keresztyén is volt. Az egész ügy egy bizalmas baráti beszélgetéssel kezdődött. Nyíltan tárgyaltak egyik tanárukról, aki a hívő diákok imaközösségét nagyon helytelenítette. Az egyik fiatal megkérdezte Dávidot, mi a véleménye erről a tanárról. „Olyan érzéketlen, mint ez a szék itt” - válaszolt Dávid hevesen. Valaki titokban kihallgatta a beszélgetést, és a dolog az intézet vezetőségének a fülébe jutott. Hívatták Dávidot, és választás elé állították: vagy nyilvánosan beismeri vétkét, és megalázkodik, vagy elhagyja az iskolát. Mivel Dávid nem volt hajlandó bocsánatot kérni, azonnal eltanácsolták. Négy évvel később nyílt levélben tett beismerő vallomást, és az egész intézet előtt bocsánatot kért korábbi magatartásáért.

Az indiánok misszionáriusa
Elbocsátása után Dávid egy lelkésznél lakott, és ott folytatta tanulmányait. Ez alatt az idő alatt komolyan töprengett jövője felől. Még mindig teljes életével Isten szolgálatába akart állni. Ha nem lehet lelkész – talán misszionárius? Egy skót missziói társaság elfogadta a jelentkezését, és rábízta a New York, New Jersey és Pennsylvánia államokban élő indiánok közötti munkát.
Először meg kellett tanulnia egy nagyon nehéz nyelvet. Ez sok türelmet követelt, és lassan haladt a tanulással, különösen, mivel a nyelv több különböző dialektusra ágazott szét. Soha nem beszélte egyiket sem folyékonyan. Legtöbbször kénytelen volt indiánok tolmácsolására hagyatkozni, akik tudtak valamennyit angolul.

Bajok, csalódások
Nemcsak az idegen nyelv jelentett akadályt, maguk az indiánok is rendkívül tartózkodóan viselkedtek vele szemben. Az országnak ezek a bennszülöttei sok gonosz dolgot tapasztaltak a fehér ember részéről a múltban, nem volt könnyű megnyerni a bizalmukat. Eleinte mintha süketek lettek volna az Isten szeretetéről szóló üzenet meghallására.
Egy további probléma, amivel Brainerd Dávid az indiánok közti munkában küszködött, a törzsi varázslók személye volt. Azt állították, hogy mágikus erővel rendelkeznek, csakhogy az evangélium most nagy mértékben ártott tekintélyüknek és befolyásuknak. Az indiánok, akik Krisztusban való hitre jutottak, elvesztették bizalmukat irántuk. Ez persze bosszantotta a varázslókat, úgyhogy a bennszülött keresztyéneknek, de magának Brainerdnek az életét is ahol csak tudták, megnehezítették. Sok csalódást élt át, többször volt levert, nyomott hangulatban. Indiánok közti szolgálatának csaknem teljes ideje alatt saját magára volt utalva – hiányoztak a barátok, akik bátorították volna. Gyakran leselkedett rá veszély, maga az élelem előteremtése is nehézségekbe ütközött. Betegség vette le a lábáról, és nem volt senki, aki ápolja. Ez sokszor kedvetlenné tette, elcsüggesztette. Az viszont fel sem merült gondolataiban, hogy a munkát abbahagyja.

Reménysugár
Az egyik bennszülött tolmács izgatottan jött Brainerdhez egy napon. A férfi sokat tudott Jézusról – éppen fordítói munkája következtében -, életét azonban nem adta át az Úrnak, ezt Brainerd tudta róla. Most azt kérdezte: „Mit kell cselekednem, hogy üdvözüljek?”
A misszionárius ugyanazt a választ adta, amit egykor Pál a filippi börtönőrnek: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz.”
Ez az indián Brainerd legkomolyabb, leghűségesebb munkatársa lett. Nemcsak a tolmácsolás gépies munkáját látta el, hanem segített Dávidnak abban is, hogy az indiánok gondolkodásmódját és szokásait jobban értse.

Ébredés
Brainerd maga sem tudta, minek következtében, az indiánok egyszer csak járni kezdtek az összejövetelekre, és igényelték a lelkigondozói tanácsot. 1745 nyarán kezdődött ez az ébredés. A bennszülöttek több héten át nagy számban jöttek, és sokan megtértek az Úrhoz. Dávid most tapasztalt először áttörést a munkájukban.
Augusztus 8-án volt a megmozdulás csúcspontja. Ezen a napon minden korcsoport képviseltette magát a hallgatók között. Sokan, akik évek óta hírhedt iszákosok voltak, eljöttek, hogy az üdvösség örömhírét meghallgassák, és életüket Jézus Krisztusnak adják. Brainerd Dávid őszinte szeretete meghozta gyümölcsét. Az indiánok megérezték: benne olyan személlyel van dolguk, aki mindent feladott, hogy a megváltás üzenetét elvigye közéjük. Munkájának eredményessége kétségtelenül rendkívüli imaéletére vezethető vissza. Az imádkozás szinte olyan természetes volt számára, mint a lélegzés; néha egész éjszakákat átimádkozott.
Különös eset nyitott utat az egyik legvérszomjasabb indiántörzs szívéhez.
Miután sok veszély és nélkülözés között Brainerdnek sikerült nagy áldással eljuttatnia az evangéliumot több észak-amerikai indiántörzshöz, sürgetést, ösztönzést érzett, hogy vigye a jó hírt a legvadabbak, a legharciasabbak közé is. Barátai kérlelték, hogy ne tegye ki magát veszélynek, hiszen tudhatta, mennyire gyűlölik éppen ezek az indiánok a „sápadt arcúakat”. Brainerd mégis úgy határozott, hogy egyedül, fegyvertelenül elmegy közéjük. Kis utazósátrát, néhány használati tárgyat, ami az egyszerű, erdei élethez szükséges összecsomagolva, megközelítette az illető indiántörzs központi faluját. Kissé távolabb tőlük felütötte a sátrát. Egy indián minden mozdulatát figyelte, és jelentette a történtetek a törzsfőnöknek. Ő azonnal kiküldött egy csapat harcost, hogy a fehér embert, aki bemerészkedett a vadászterületükre, megöljék és megskalpolják. A harcosok elrejtőztek Brainerd sátra közelében, s várták, mikor lép ki, hogy aztán nyilaikkal leterítsék.
A misszionárius azonban imádkozott – szokása szerint térden állva, hosszan beszélgetett Urával. Az indiánok belefáradtak a várakozásba, s elhatározták, hogy néhányan megközelítik a sátrat, és megnézik, mit csinál az idegen. Odaosonva és a sátorlapot kissé felhajtva Isten emberét térdelve találták. Mintha beszélgetett volna valakivel, pedig rajta kívül nem volt más a sátorban.
De mi ez? Hatalmas csörgőkígyó dugta be ocsmány fejét az egyik oldalsó sátorlap alatt, aztán teljesen bekúszott, és útját egyenesen a misszionárius lába felé vette. Majd felsőtestét magasba emelte Brainerd háta mögött, mintha halálos mérgű fogát a férfi nyakába akarná mélyeszteni. Csodálatosképpen azonban nem ez történt. A kígyó néhányszor ide-oda himbálta a felsőtestét, majd az ellenkező oldalon kisiklott a sátorból.
Az indiánok, kezükben tomahawkkal, lélegzetüket visszafojtva lesték a szörnyeteg mozdulatait. Rejtély volt nekik, hogy miért nem ölte meg a misszionáriust, akinek átkúszott a lábán. Ez a fehér arcú nem lehet közönséges ember! Az indián harcosok nesztelenül visszahúzódtak, s bementek a faluba, hogy mindenről beszámoljanak a törzsfőnöknek.
Brainerd imádkozás közben bizonyosságot nyert, hogy kérését Isten meghallgatta. Felkelt térdéről, fogta a Bibliáját, és elindult a falu felé. Nem sejtette, milyen fogadtatásban lesz része, de mindenre felkészült a vérszomjas hírben álló indiánok részéről. Tudta, mennyire gyűlölik a fehér embert, aki sokszor becsapta és gyalázatosan megrabolta.
Legnagyobb ámulatára az egész törzs, élén a főnökkel, barátságosan jött elé, s úgy fogadták, mint régen várt jó barátot. Magasabb lénynek kijáró tisztelettel köszöntötték, mint olyan személyt, aki a „Nagy Szellem” közvetlen oltalma alatt áll. Aztán százával tértek meg, s az evangélium hatása alatt az egész törzs élete megváltozott.
Bőséges aratásban volt tehát része Brainerd Dávidnak a harc, a kilátástalanság, csalódás, sikertelenség után, ami munkássága kezdeti szakaszát jellemezte. Ő maga így nyilatkozott arról a küzdelmes időről: a sírás hosszú éjszakája volt. János 12,24. azt mondja a földbe hullott magról: „...ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem”. Krisztusért elvesztett életét Wesley olyan értékesnek, olyan példamutatónak találta, hogy ajánlotta életrajzát minden metodista prédikátornak elolvasásra.
Isten rövidre mérte Brainerd Dávid földi pályafutásának hosszát. Még 30. életévét sem érte el.
1747. október 9-én halt meg tuberkulózisban. Munkáját azonban elvégezte s a jutalmat bizonyára megkapta Urától.

                                                                 Testvérközösség Értesítő* 1992. februári számából



* az Élet és Világosság elődlapja

Vissza a tartalomhoz