Hans Krebs/4. rész - METkapolna

Elérhetőségek:
Tartalomhoz ugrás

ISTEN SZÁNTÓVETŐI

(4.)
Hans Krebs



Potyautazás
Hallgassuk meg Hans további beszámolóját:
- Az utóbbi eset után komolyan kérni kezdtem az Urat: „Mutassa meg, van-e még rendezetlen bűn az életemben!” Az éjszaka kellős közepén hirtelen eszembe jutott, hogy Münchenben és Nürnbergben sokszor jegy nélkül utaztam a villamoson. Világosan éreztem, hogy ezt rendeznem kell. De hogyan?
A következő módot választottam: levélben mindent megírtam a nürnbergi főnökségnek, bocsánatot kértem, és a borítékba betettem egy húszmárkást is. Már éppen be akartam dobni a borítékot, amikor megszólalt bennem egy hang: „Gyávaság ezt az ügyet levél útján elintézni. Olyan sokszor jársz Nürnbergben, rendezd el személyesen!”
Valóban, amikor legközelebb üzleti ügyben Nürnbergben jártam, felkerestem a hivatalt, csak nem tudtam, hol találom meg az illetékest. Többször bementem az épületbe, majd újra kijöttem, és kutatva néztem körül. Egyszer csak kinyílt fenn egy ablak, valaki kihajolt rajta, és megszólított:
- Mit keres maga tulajdonképpen? Olyan mint egy kotló, amelyik tojni akar, és nem tud!
Megmondtam, hogy az igazgatónak kell leadnom egy levelet, mire az illető azonnal a főnökhöz vezetett, aki kutató szemmel nézett rám.
- Mit akar? - kérdezte. - Munkát keres?
- Nem – feleltem -, ebben a levélben benne van, miért jöttem.
Át akartam nyújtani a levelet, ő viszont személyesen tőlem kívánta hallani a tartalmát.
Színt kellett tehát vallanom, de ez nagyon dadogva sikerült. Utána azonban felszabadultam, és bizonyságot tettem az Úr Jézusról. Átnyújtottam a húszmárkást, mire az igazgató megszólalt:
- Maga tulajdonképpen nem hibás. A kalauzok sokszor lusták végigmenni a zsúfolt kocsin, ezért csak megkérdezik, kinek nincs még jegye, de az utasnak addigra már le kell szállnia. Nem akartam ennyiben hagyni a dolgot, egyre magamat hibáztattam. Az igazgató ellenben rendezettnek tekintette az ügyet, és a pénzt azzal utasította vissza, hogy ilyen összeget nem tud hova bekönyvelni. De én nem hagytam lerázni magam.
- A pénz itt marad – mondtam -, és most már az ön felelőssége, hogy mit tesz vele. Ha akarja, adja a missziónak.
Letettem az összeget az íróasztalra, hangsúlyozva, hogy addig nincs békesség Istennel, míg a lelkiismeret megterhelt.
Két évvel később részt vettem egy csendeshéten, és a következő furcsa dolgot éltem át: a befejező alkalmon felállt egy férfi, és bizonyságot tett róla, hogyan találkozott Jézussal.
- Igen különösen történt a megtérésem – kezdte a mondókáját. - Nürnbergben dolgoztam a villamostársaság főnökségén. Két évvel ezelőtt az igazgató egy napon összehívta az összes alkalmazottat az irodákból, a műhelyből. Hetvenketten voltunk. Ezután beszámolt róla, hogy valami kis fickó járt nála. 50 km távolságból jött csak azért, hogy megvallja: régebben csalt a villamoson, és most könnyíteni akar a lelkiismeretén. Napokig nem volt nyugta, mert a Szentlélek bűnvallásra ösztökélte, s végül kijelentette, hogy addig nincs békességünk Istennel, amíg a lelkiismeretünk megterhelt. Mi mindent kellene jóvá tennünk, ha ilyen komolyan vennénk a dolgot, mint ez a fickó! - jegyezte meg az igazgató.
A férfi aztán így folytatta a bizonyságtételét.
- Mikor az igazgató befejezte, nekem arra a 2000 vagy 3000 márkára kellett gondolnom, ami egy évvel azelőtt eltűnt az irodából. Mindenkit gyanúba fogtak, csak engem nem, mivel én nem jártam be az irodába. Pedig én voltam a tolvaj, és a pénzen kívül nagyon sok szerszámot is elloptam. Borzasztó nyugtalanság fogott el. Odamentem egy kollégához, aki már többször hívott bibliaórára, és mindent megvallottam neki. De tudtam, hogy amennyiben a dolog kiderül, azonnal elbocsátanak. Öt gyermekem volt. Mi lesz velük, ha munkahelyem elveszítem? És hol kapok másikat? Hívő kollégám azonban arra biztatott, hogy öntsek tiszta vizet a pohárba, különben úgysem találok békességet. Este elkísért a prédikátorhoz, aki megígérte, hogy másnap velem jön az igazgató elé.
Így is történt. Mindjárt magammal vittem a lopott szerszámokat egy ládában. Az igazgató a fejét csóválta, és nem akarta elhinni, amit mondtam. Belém akarta beszélni, hogy valaki más helyett vállalom az esetet, hiszen tudnom kell: ha rám bizonyul a lopás, azonnal elbocsátanak. Szilárdan kitartottam vallomásom mellett, és azt mondtam: „Igazgató úr tegnap beszélt nekünk egy idegenről, aki pár rongyos villamosjegy miatt akart könnyíteni a lelkiismeretén. Én is szeretnék megkönnyebbülni; egész éjjel nem aludtam. Így nem tudok tovább élni.”
Az igazgató még mindig a fejét csóválta, és visszarendelt másnap reggel nyolcra. Biztos voltam benne, hogy kezembe kapom a munkakönyvemet. Feleségemnek semmit nem mertem említeni a dologról.
Másnap reggel az igazgató újra szigorúan megkérdezte: „Mondja, valóban maga lopta el a pénzt? Egész éjjel nem tudtam aludni, egyre magára gondoltam. Egyszerűen nem tudom elhinni.” Az elbocsátási papírom ott feküdt előtte az asztalon. Őszintén, becsületesen elmondtam, hogyan adódott alkalom a szomorú esetre, hogyan próbáltam a lelkiismeretemet megnyugtatni, de most már nem bírom tovább. Az igazgató elgondolkozott, aztán így szólt: „Mivel ilyen becsületesen megvallott mindent, nem bocsátom el, de áthelyezem. Ezentúl nem a műhelyben, hanem a raktárban fog dolgozni.” Ott egy idő múlva a fizetésem is emelkedett. Igazán megtapasztaltam, hogy Isten az őszintéknek sikert ad.
Ez volt körülbelül, amit az a férfi a csendeshét záróalkalmán elmondott. Elvörösödve hallgattam. Milyen csodálatos következménye lett a bizonyságtételemnek! Ezért mindenkit csak bátorítani tudok: ha Isten Lelke szorongat a bűnvallásra, engedj neki, és ne válaszd a könnyebb utat!
 
Utazás a világkonferenciára
1926-ban történt. Ebben az évben Finnországban tartották augusztus 1-10-ig a Keresztyén Ifjak Egyletének világkonferenciáját. 78 országból 1800 küldöttet vártak. Sajnos én nem voltam közöttük. Egy évvel korábban kellett volna jelentkezni, és az útiköltség egy részét fedezni. Nekem sem pénzem, sem időm nem volt. Hivatalosan pedig nem delegáltak. Mégis: fél évvel a konferencia előtt rendíthetetlen bizonyosságot nyertem, hogy én is ott leszek Helsinkiben. Akinek csak megemlítettem, kinevetett. Már csupán két nap volt hátra az indulásig. Barátaim, akik az útra készülődtek, azt hitték, hogy meghibbantam, amikor a búcsúztató ünnepélyen kijelentettem: én is menni fogok.
Másnap reggel megjelent a Keresztyén Ifjak Egyesületének nürnbergi titkára a munkahelyemen, ahol éppen csempét raktam le, és közölte velem a teljesen hihetetlennek tűnő, mégis igaz történetet. Egy gazdag ruhagyáros, aki a konferencián részt akart venni, már megváltotta első osztályú hajójegyét, és minden papírja készen állt, családi okok miatt kénytelen volt lemondani. Talán gyermeket várt a felesége, és késett a kicsi születése. Elküldte tehát az iratokat Nürnbergbe azzal a kéréssel, hogy adják át a lehetőséget egy fiatalembernek, aki különös buzgósággal kitüntette magát az ifjúsági egyletben. Az atyafiak rám gondoltam.
A titkár megkérdezte, hogy van-e útlevelem. Mikor megtudta, hogy nincs, sajnálkozva kijelentette: akkor mégsem mehetek, hiszen ennek az iratnak a beszerzése legalább kilenc hónapba kerül. Én azonban bizonyos voltam, hogy Isten, Aki ilyen váratlan módon gondoskodott a meghívásról, az útlevelet is segít megszerezni. Azonnal átöltöztem, és eszeveszett tempóban kerékpároztam a megyeszékhelyre. Szerencsére az előszobában találkoztam főnökömmel, az erdésszel. Merészen közöltem vele, hogy útlevélre lenne szükségem.
- És még mire? - kérdezte gúnyosan.
- Egy finn, svéd, norvég és dán vízumra – feleltem.
- No, és mikorra? - hangzott a következő kérdés.
- Mára – válaszoltam-, mert holnap reggel fél hatkor utazom Nürnbergből.
- Fél év múlva beszélhetünk róla – mondta az erdész. - Ilyen hirtelen az lehetetlenség.
Megmutattam összes papíromat, (az első osztályra szóló!) hajójegyemet, mire ő is izgalomba jött. Megígérte, hogy becsúsztatja útlevelemet az éppen aznap aláírandó hivatalos iratok közé, amiket a délutánra várt államtanácsosnak láttamoztatnia kellett. Így lett kész néhány órán belül az útlevelem. Az átutazó vízumokra nézve pedig ígéretet kaptam – az erdész úr közbenjárása folytán az illetékes konzulátusokon -, hogy a határállomáson megkapom őket.
Még egy nehézséget le kellett győzni. Kiderült, hogy rossz bélyegzőt ütöttek az útlevelemre. Tettem egy merész javaslatot:
- Erdész úr, itt hever egy egész csomó bélyegző. Nyomjon rá néhányat az útlevélre. Kibetűzni úgysem tudják majd, de legalább a határon meg lesznek elégedve, ha látják, milyen alaposan ellátták bélyegzéssel.
Az erdész egy fél oldalt telebélyegzett, s a határon egy szót sem szóltak.
A barátok nagy szemet meresztettek, amikor Hans másnap csatlakozott hozzájuk, neki pedig az egész eset komoly hitbeli megerősödést jelentett.
Sok drága élményben volt része a konferencia alatt. Isten országának értékes munkásaival ismerkedett meg, és sikerült találkoznia Wrede Matilddal is, akiről otthon annyit hallott és olvasott. A kakolai börtönben látogatta  meg, és másfél órát beszélgetett vele. Matild már akkor nagyon beteg volt, és a következő év karácsonyán hazatért Urához.
Mielőtt elbúcsúztak, a „foglyok angyala” megveregette Hans vállát.
- Testvér – mondta -, segíts, hogy az emberek Jézusban való hitre jussanak, mielőtt a fegyházba kerülnének. Én azzal küszködöm, hogy megtalálják az élet útját, miután a börtönben kötöttek ki. Többnek segíthettem ilyen vonatkozásban. De sokkal jobb, ha előbb megtalálják az Urat, és nem ismerik meg belülről a börtönt. Akik azonban mégis odakerülnek, azoknál minden lehetőséget kihasználok, hogy a megmentő evangéliummal kapcsolatba kerüljenek.
Hans ígéretet tett Wrede Matildnak, és attól kezdve szent kötelességének tekintette, hogy azt meg is tartsa.
 
A „vadállat”
Finnországból hazatérve Hans igyekezett Wrede Matildnak adott ígéretét teljesíteni. Hivatalos engedéllyel börtönöket kezdett látogatni, különösen Kaisheimben, ahol 900 férfi ült életfogytiglani fegyházra ítélve.
Az ottani felügyelő beszámolt Hansnak a börtön legveszedelmesebb lakójáról, akit nem is nevezett másképp, csak bestiának, vadállatnak. Az illetőt gyilkosság miatt tartóztatták le, és fogságában is állandóan belekötött mindenkibe. Fogolytársai közül már hármat megfojtott, úgyhogy senkivel nem merték összeereszteni. Még a börtönlelkész torkát is megszorongatta.
Hans a felügyelő határozott ellenzése dacára bebocsátást kért és végül kapott ehhez a rabhoz. „De csak két őr kíséretében, és töltött pisztoly mellett” - hangzott a kikötés.
A cellában egy mázsás súlyú férfit találtak, aki állhatatosan a hátát mutatta az ajtó felé. Semmi kérlelésre nem volt hajlandó megfordulni.
- Pedig üdvözletet hoztam valakitől – próbált Hans ilyen módon közeledni hozzá.
- Ugyan ki gondolna rám? - hangzott a kétkedő válasz.
- Jézus – felelte a látogató- - Ő gondolt rád már akkor, amikor a kereszten felkiáltott: elvégeztetett!
A rab magatartása erre sem változott. Hans akkor megkérte, hogy az ablakban álló pohár vizet vegye le neki, inni szeretne belőle. A vad férfi ámulva teljesítette a kérést, és a látogató beleivott a meglehetősen kétes folyadékba. Ezzel aztán megtört a jég. Beszélgetni kezdtek, és a tízperces engedélyből másfél óra lett.
Leültek egymás mellé a priccsre. A négyszeres gyilkos azonban sehogy nem tudta elhinni, hogy számára még van kegyelem. A látogató bibliai igéket vett elő, úgy bizonygatta: Jézusnak egyetlen csepp vére elég minden bűnünk eltörlésére. Sokáig beszélt, és a rab egyre jobban megnyílt.
Majd megszólalt az ebédet jelző gong, Hansnak el kellett hagynia a cellát. A rab energikusan kérte, hogy hagyja ott a Bibliáját. Nem volt könnyű a kívánságát teljesíteni, s a megszokott, drága könyvtől megválni, de Hans érezte, hogy nem utasíthatja vissza a kérést. Átadta a Szentírást azzal, hogy két hét múlva hoz egy másikat helyette.
A legközelebbi látogatásnál a felügyelő behívta Hansot az irodájába, és szinte hihetetlen dolgokat mesélt neki. Először is odavezette az ablakhoz, ahonnan leláthattak az udvarra. Ott állt középen a „vadállat” 60 fogolytársától körülvéve. Kezében Hans Bibliája, és szabályszerű „prédikációt” tartott a hallgatóságnak. A felügyelő aztán elmondta, hogy az egykor veszélyes gonosztevő ezt naponta megteszi. Nem fárad bele, hogy Jézusról beszéljen. Hans ezen a napon börtönőrök nélkül léphetett a cellába.
Új barátja, az egykori „bestia” 6-8 nagy ív papírt teleírt a kérdéseivel. Mindenről beszélhettek, ami a szívét foglalkoztatta. Körülbelül négy órát töltöttek együtt.
Az intézetben ébredés kezdődött a legsúlyosabb gonosztevők között. A gyilkosból Jézus bizonyságtevője lett. Sokan új életet kezdtek.
50 évvel később egy asszony, miután Hans egykori kaisheimi munkájáról hallott, a következőket mondta el:      
- Fivérem 50 évvel ezelőtt Kaisheimben Jézushoz talált. Szüleink majd kisírták a szemüket, mikor gyermekük a fegyházba került. És akkor kapták az örvendetes hírt, hogy fiúk az Úr megváltott tulajdona lett.
Ó, milyen hűséges az Isten, Aki – bár néha nagyon hosszú idő után – engedi megtapasztalni gyermekeinek, hogy munkájuk nem hiábavaló!
 
                                                                                                 (Folytatjuk)
 
Az Élet és Világosság 1993. októberi számából
Vissza a tartalomhoz