ISTEN SZÁNTÓVETŐI
(15.)
Hugh Latimer (Latimer Hugó)
(1485-1555)
Latimer Hugó az angliai reformáció egyik mártírja volt. Cambridgeben tanult, s miután pappá szentelték, VIII. Henrik kinevezte udvari káplánnak. Később ő lett a worcestershire-i püspök. Megtagadta a király hat cikkelyének aláírását, mert a katolicizmushoz való visszatérést látta bennük. Ezért letartóztatták, és a londoni Towerben fogva tartották. Ide börtönöztette be később Mária királynő is, akinek az uralkodása alatt Latimeren kívül Nicholas Ridleyt és még vagy 300 vezető protestáns személyt ítéltek máglyahalálra.A nép prédikátora a királyi udvarban
London utcáin izgatott nyüzsgés uralkodik. Ki fog végigvonulni a főutcán, akit a tömeg mindenáron látni akar? Asszonyok felrántják az ablakot, és csodálattal bámulnak ki rajta; boltosok rohannak elő a pult mögül, és a sokaság közé furakodnak, mikor az illető előttük elhalad; inasok félrehajítják a szerszámot, s futnak a keskeny utcákon, sikátorokon át ki a főútra; kocsisok odakötik valahova a gyeplőt, és lovaikat egy pillanatra felügyelet nélkül hagyják; a vendéglők pedig kiürülnek, ahogy a menet közeledik. Mindenki igyekszik legalább egy pillantást vetni ennek az embernek az arcára, ha lehet, csak egy foszlányt elkapni a hangjából, vagy – ami még gyönyörűségesebb – elkapni a kezét, amikor elhalad.
Latimer Hugó ez az ember, a gonosztevők réme, az egyszerű nép bálványozásig szeretett példaképe, és kora történetíróinak szavaival élve „Anglia legbecsületesebb embere”. Jellemének nagyszerű vonásai tették egyedül képessé arra, hogy egy nyomorúságos parasztkunyhóból a püspöki palotába küzdje fel magát, s ez a teljesítmény egyedülálló a XVI. században, de előtte sem fordult elő soha.
„Apám jobbágy volt – mondta egy prédikációjában, melynél a király is jelen volt -, egy négyzetméter földet sem mondhatott a magáénak. Kis darab szántót művelt, mely évente legfeljebb 3-4 fontot jövedelmezett. Ezen a földön törte magát nagy szorgalommal, és végzett annyit, mint fél tucat ember együttvéve. Száz birka számára volt legelője, és anyám reggelente harminc tehenet fejt. De engem iskolába küldött, különben nem állhatnék ma itt fenségtek előtt.”
Gyors felemelkedése azonban nem ártott neki semmilyen vonatkozásban. A nagy hírnév mellett is megőrizte az egyszerű ember magatartását. Úgy érzett, úgy gondolkodott, mint a nép fia, és úgy is szólt. Róla is elmondták, amit Uráról és Mesteréről, hogy a „nép örömmel hallgatta őt”. Székesegyházak szószékén vagy királyi várkápolnában olyan nyelven beszélt, hogy a legegyszerűbb ember is könnyen megérthette, szemléltetésül jól ismert képeket használt a vidéki környezetből, a konyhából, az irodából; gondosan kerülte a tudósok finomkodását és a teológusok kicsinyességét.
Prédikációit valaki így jellemezte: „Az egyszerű ember nyelvét beszéli, azért, aki a népből származik, aki egynek tudja magát a nép minden szükségével, érzésével, és aki véleményét bátran képviseli.”
Ezért a rettenthetetlenségért, amivel az idős, magas termetű Latimer a hermelinpalástot, aranygallért viselő előkelők gyalázatos viselkedését napfényre hozta, ezért köszöntik őt a londoniak olyan lelkesen, amikor végighalad az egyik főutcán, hogy a Whitehallban prédikáljon. Tolongnak körülötte, hogy legalább a köpenyét megérinthessék, és teli torokkal kiabálják: „Adj nekik, ne kíméld őket, Latimer atya!”
És ő megy; viszi magával az egészséges érzékkel bíró ember őszinte érzéseit, komoly szándékát, világos mondanivalóját; sápadt arca, hajlott termete és lesoványodott alakja mutatják, hogy nem kevésbe került az ekeszarvától a püspöki palotáig eljutni. Olyan, mint valami vén zsidó próféta, aki hirtelen London hétköznapi életének prózai világában bukkant fel.
Megy az utcán, s a körülötte nyüzsgő emberek kimutatják felé szimpátiájukat. Latimer szereti a népet, örül a bizalmuknak. Szíve egyszerű és elég emberi ahhoz, hogy a tömeg tetszésnyilvánítása édes muzsika legyen fülének.
Ennyit Londonról. És most menjünk át Oxfordba!
„Anglia legbecsületesebb embere” a vesztőhelyen
Oxford utcáin izgatott nyüzsgés uralkodik. Ki ez, aki körül ott tolong a sokaság, miközben a polgármester házából a Balliol Kollégium előtti tér felé tart?
Asszonyok hajolnak ki most az ablakon; boltosok otthagyják a pultot, inasok a szerszámot, kocsisok a lovat, hogy a látványosságot el ne halasszák. Ismét Latimer Hugó! Egy kissé még soványabb, mint amikor legutóbb Londonban láttuk, mert közben a palotát a börtönnel cserélte fel. Az emberek most is tolongnak körülötte, és akadályozzák az előbbre jutásban. Most viszont azért veszik körül, hogy átkot szórjanak rá. Régi történet, hogy a nép, mely egyik napon hozsannát kiált, a következőn azt üvölti: „Feszítsd meg Őt!”
A tömeg igen gyorsan változtatja véleményét. Mióta Latimert utoljára Londonban láttuk, a királyi korona más fejre került; az udvar tökéletesen megváltozott, hogy az új királynő kedvéhez alkalmazkodjék. A kormányzás világos fordulatot tett az udvar kegyeit keresve, s a nép mint birkacsorda követte vezetőit. Íme, készek megkoronázni, akiket azelőtt legszívesebben megfeszítettek volna, és megfeszíteni, akit akkor koronázásra találtak méltónak.
Latimer Hugó azonban, és kísérője – mert ez alkalommal nincs egyedül – nem olyanok, mint a szélkakas, mely a szél irányába fordul. Latimer még mindig „Anglia legbecsületesebb embere”. Még mindig lelkiismerete az egyetlen tanácsadója, nyelve még szabad, lelke nem megvásárolható!
Oxfordban lázas sietséggel hányják a fát egymásra: készül a máglya. Két férfi kerül rá, két vérbeli brit, akik elég bátrak voltak kiállni szavaikért és tetteikért. Két szilárd ember, akik a legszörnyűbb büntetéstől sem riadtak vissza, férfiak, akik fogadalmukhoz hűen ragaszkodva a tűzhalálban is Jézust követik.
A lángok magasra csapnak, de a sűrű füst nem képes Latimer lelkét elfojtani. Így szól Ridleyhez: „Angliában ma egy gyertyát gyújtottak meg, amely Isten kegyelméből soha többé ki nem alszik.” A körülállók továbbadják szájról szájra, amit Latimer mondott. Igen, az ő fénye ki nem alszik, világítani fog, míg a kürtök fel nem harsannak Isten végítéletét jelezve.
A történelem így tudósít: „Először Ridley püspök lépett a porondra hivatali öltözetben. Rögtön utána Latimer püspök, közönséges rabruhában. Meg kellett engedje, hogy a kísérő katona levegye róla ezt a ruhát, ami alatt nem volt más, csak egy halotti lepel. Amikor elkészült, lelkét bensőséges imában Istennek ajánlotta, aztán átadta magát a hóhérnak. S eközben mondta London püspökének a prófétai szavakat: ,Kegyelmes uram, ezen a napon Angliában egy gyertyát gyújtanak meg, ami többé ki nem alszik!'”
Tekintsünk azonban vissza egy olyan eseményre, mely az imént leírtnál jóval előbb, 40 esztendővel korábban történt, és nézzük meg, milyen tűznél lobbant fel maga a láng, mely ezt a gyertyát meggyújtotta.
A „kis Bilney”
A 16. század elején Desiderius Erasmus, a reneszánsz egyik legnagyobb tudósa Angliába látogatott. Tárt karokkal fogadták az ottani egyetemeken. Hazatérve ismét belemélyedt kutatásaiba.
Cambridge-ben azonban mély és kitörölhetetlen nyomokat hagyott Thomas Bilney egyetemi tanár szívében, akit legtöbbször csak „kis Bilney”-nek emlegettek. Gyötrődött vallása üressége miatt, melyben felnevelkedett, és érezte, hogy Erasmus birtokában van a titoknak, amit az angolok szeme egyelőre nem látott. Ezért megfogadta, hogy ennek a nagy mesternek minden munkáját megszerzi, bármibe kerül. Erasmus Franciaországban latinra fordította az Újszövetséget, és Bilney addig ügyeskedett, míg egy példányt megszerzett belőle. Hadd mondja el ő maga, milyen hatással volt rá ez a könyv: „Lelkem beteg volt – írja -, békére vágytam, de nem találtam sehol. Elmentem a papokhoz, de ők penitenciát róttak ki rám, zarándoklatot tanácsoltak, de szegény beteg lelkemnek ez nem használt. És akkor hallottam Jézusról. Miután Erasmus lefordította az Újszövetséget, s a könyv napvilágot látott, az én számomra felkelt a hajnal. Megvettem egy példányt, elsősorban ugyan a latin nyelve miatt, hiszen nem tudtam még, milyen kincset jelent Isten Igéje. Amikor először beleolvastam – nagyon jól emlékszem rá -, erre az igére bukkantam:,Igaz beszéd ez, és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött e világra, hogy megtartsa a bűnösöket, akik közül első vagyok én (Tim 1,15).' Ez a mondat Isten munkája folytán összetört szívemet olyan erővel emelte magasba, hogy még a csontjaim is ugrándoztak az örömtől. Mintha hirtelen felragyogott volna a nap egy nyomasztó, hosszú éjszaka után.”
De mi köze mindennek Latimerhez?
Azokban a napokban Latimer Camridge-ben prédikált, és őszinte hangvétele, éles szónoki beszédkészsége mindenkit lebilincselt, aki hallotta. Latimer akkoriban harcos védelmezője volt a régi vallásnak, és megbékíthetetlen ellensége mindazoknak, akik új ismereteket akartak bevezetni. A legbuzgóbbnak, legkritikusabbnak, legodaadóbbnak ismerték minden szerzetes közül.
Bilney végighallgatta egyik prédikációját, és azonnal megszerette. Rájött, hogy ez az ember a tévedés foglya, még nem nyílt meg a szeme Isten hatalmas igazságának megértésére. De látta Latimer őszinteségét, komolyságát, ellenállhatatlan hatalmát is, és szívből szeretett volna Latimer megvilágosodásának eszköze lenni. Hogy megtehesse érte, amit Aquilla és Priscilla egykor Apollósért tettek, hogy Isten útjait tökéletesebben kifejtse előtte. Ez lett Bilney életének egyetlen vágyálma: „Istenem – könyörgött -, én csak a kis Bilney vagyok, és soha nem leszek képes valami nagyszerűt tenni érted. Add nekem, kérlek, ennek az embernek, Latimer Hugónak a lelkét! Milyen csodálatosan munkálkodhatna ő a Te nevedben!”
Az álom megvalósul
Az akarat előtt mindig kész az út. Egy napon Latimer lejön a szószékről, oly közel megy el Bilney mellett, hogy talárja szinte érinti a tudós arcát. Bilneynek hirtelen gondolata támad. „Latimer atya – suttogja -, kérlek, kész lennél-e meggyóntatni?” A pap int, és Bilney követi őt a szomszéd helyiségbe.
Valamennyi gyónás története közül bizonyára ez a legkülönösebb. Bilney letérdel, és mindent ki önt a szívéből, amit régóta ott rejtegetett. Elbeszéli lelke sóvárgását, Erasmus látogatását, a latin Újszövetség megszerzését, aztán beszámol a bibliaversről, ami őt szíven találta.
„Ott állt előttem fehéren feketével – mondja, miközben szeme könnyel telik meg -, és pontosan erre volt szükségem. A betűk mintha világítottak volna: ,Igaz beszéd ez, és teljes elfogadásra méltó, hogy Jézus Krisztus azért jött e világra, hogy megtartsa a bűnösöket, akik közül első vagyok én.' Ó, Latimer atya – kiált szenvedélyesen -, én felkerestem a papokat, de ők csak repedezett kutakat mutattak, amelyekben nem volt víz, és nem törődtek a szomjúságommal. Cipeltem egyre a bűneim terhét, míg lelkem már-már összeroskadt a súlya alatt. S akkor megértettem, hogy, Krisztus Jézus azért jött a világra, hogy megtartsa a bűnösöket, akik közül első vagyok én'. Most, hogy hit által megigazultam, békességem van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által.”
Latimer lelkén vihar száguld végig. Teljesen magával ragadja. Nagyon is jól ismeri a mardosó elégedetlenséget és vágyat, amiről Bilney beszél. Évekig szenvedett alatta. Most Bilney ámulatára felemelkedik, és odatérdel a gyónó mellé. A gyóntató atya lelki útbaigazítást keres az ő gondjára bízott léleknél! Bilney előhúzza zsebéből a könyvet, amiből annyi vigasztalást és örömöt merített. Azonnal megtaláltja a helyet, amit magának már oly sokszor kikeresett: „Igaz beszéd ez, és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött a világra, hogy megtartsa a bűnösöket, akik közül első vagyok én.”
Földöntúli fény ragyog fel Latimer szívében, és Bilney rájön, hogy lelke forró vágya teljesült. Ettől az órától kezdve Bilney és Latimer csak egy célért élnek: hogy Krisztus kikutathatatlan gazdagságát minden embernek nyilvánvalóvá tegyék.
Latimer Hugó királyok előtt vallotta, és udvartartásuk előtt: „Igaz beszéd ez! Méltó az elfogadásra. Méltó arra, hogy Fenségtek elfogadják, mert ami itt hirdettetik, annak nincs szüksége védnökségre. Méltó, hogy ti is elfogadjátok főméltóságú és kegyelmes urak, mind, ti nemes és előkelő hölgyek, mert az evangélium nem vár valamiféle kegyet tőletek. Hitelre méltó ez a beszéd, méltó, hogy valamennyien elfogadjátok!”
Latimer soha nem feledkezett meg üzenete értékéről és méltóságáról, mert az minden bizonnyal igaz beszéd volt, és önmagában méltó arra, hogy a legnemesebb ember is elfogadja.
Latimer Hugó végül ezért az üzenetért vetette kockára az életét.
Testvérközösség Értesítő* 1992. áprilisi számából
* az Élet és Világosság elődlapja