ISTEN SZÁNTÓVETŐI
(5.)
John Eliot
Az indiánoknak is szükségük van Jézusra
John Eliot nem tartozik a híres misszionáriusok közé. Főleg a Massachusetts (USA) államban élő indiánoknak hirdette az Igét. Ha valaki a szolgálata iránt érdeklődött, azt felelte: szeretné az ország bennszülötteit oda elsegíteni, hogy az egyedül igaz Istent s az emberek Megváltóját megismerjék és engedelmeskedjenek neki. Akkoriban Észak-Amerikának szinte egész lakossága ellenszenvet táplált magában az indiánok felé. Megvetették őket. Az Amerikában lakó angolok nem is nevezték őket másképp, csak „bosszantó személyeknek”, sokan úgy tekintettek rájuk, mint az ördögökre. Volt, aki azt állította, hogy ők az „emberiség csökevénye”, de még olyan is akadt, aki ezt a nevet akasztotta rájuk: „ember-agyú farkasok”. John Eliot elhatárolta magát ettől a gondolkodástól. Szerette az indiánokat. Szíve vágya volt, hogy hűségesen vihesse közéjük Isten Igéjét, a Jézus Krisztusról szóló evangéliumot.
Sőt, egy különös nézetnek is helyt adott a szívében. Úgy hitte, hogy az indián nép nem más, mint Izráel elveszett tíz törzsének leszármazottja. Értéküket viszont ennél is többre becsülte. Szemében ők Isten teremtményei voltak, emberek, akiknek halhatatlan lelkük van. Bűnösök, akik elvesznek a bűnösök Megváltója nélkül. Tervét eleinte szívében forgatta, de minél többet töprengett rajta, annál bizonyosabb lett afelől, hogy élethivatását köztük találja meg.
John eljut az indiánok közé
John Eliot tulajdonképpen az angliai Widfordban (Hertfordshire grófság) született 1604-ben. 14 éves korában Cambridge-be került. Tanulmányait ott 1622-ben befejezte, és segédtanító lett Thomas Hooker lelkész iskolájában. Mikor a lelkész kiment Amerikába, John – aki igen nagyra becsülte – követte őt a tengerentúlra.
Első állása kisegítő tevékenység volt Boston egyik nagy gyülekezetében.
John szoros kapcsolatot épített ki a gyermekekkel, különösen indián gyerekekkel. Példás türelemmel foglalkozott velük.
A gyülekezet vezetői nagyon megszerették, és meg akarták tartani őt. John Eliot azonban egyre a hegyvidéken élő barátait forgatta eszében – az indiánokat. Hamarosan áttelepült arra a vidékre mindazokkal együtt, akik Angliából vele jöttek. Nem sokára megalapították a Roxbury gyülekezetet. Ez 1632-ben történt, tíz évvel azután, hogy John befejezte tanulmányait. 50 évig munkálkodott ebben a gyülekezetben.
Nyelvtanulás
1646-ban megkezdte a munkát az indiánok között. Egy fiú, Job Nesutan lett nyelvtanára és közvetítője, mivel folyékonyan beszélt angolul is, és így segíthetett John Eliotnak az indián nyelv elsajátításában. Két évi szorgalmas tanulás után John végre olyan helyzetben volt, hogy az indiánoknak saját nyelvükön hirdethette Isten Igéjét. Job Nesutannal közösen lefordították a tízparancsolatot és a miatyánkot az őslakók nyelvére.
Sokan csúfolták John Eliotot. Azt mondták, okosabban tenné, ha az indiánokat megtanítaná angolul, ahelyett hogy barbár nyelvükre fordítja a Bibliát. Johnt azonban nem lehetett szándékától eltántorítani. Tudta, hogy Isten hívta szolgálatra e közé a nép közé, és az Úr iránti engedetlenség lenne, ha munkáját feladná.
Az első gyümölcsök
Az indián nyelv elsajátítása után John először egy kis indián telepen dolgozott a Charles-River vízesés közelében. Az indiánoknak egy barátságos törzse élt itt. Úgy tűnt, hogy érdekli őket az evangélium. Itt mondta el John első indián nyelvű prédikációját, ami 1 óra 15 percig tartott. Ezékiel 37,9-ről beszélt: „Prófétálj a léleknek...” (a szélnek). Ez az Ige nagyon ide illő volt, mivel ezt a törzset „Waban”-nak, szélnek hívták.
Beszéde alatt még a gyermekek is teljesen csendben voltak. Amikor John az igehirdetést befejezte, angolul imádkozott. Az volt az érzése, hogy indián nyelven erre még képtelen lenne.
Utána az indiánok egy sereg kérdéssel álltak elő. John válaszolt, amennyire tudott, s megígérte, hogy máskor is eljön hozzájuk.
Az indiánok kérdései közt ilyenek szerepeltek: miért sós a tenger vize, a forrásé pedig édes? Miért ölik meg az angolok a kígyókat? Isten az embert vagy az ördögöt teremtette először? Nem volt könnyű minden kérdésre a helyes választ megtalálni.
Miután John egy ideig rendszeresen prédikált az indiánok között, Isten megadta neki azt a kegyelmet, hogy néhányat hitre segíthetett. A kis település csakhamar „Nonantum”, Örömfalva néven lett ismeretes.
A falucska lakói sok ajándékot kaptak prédikátoruktól: ruhafélét, takarót, ásót, baltát és egyéb szerszámokat. Az asszonyok rokkát. Nem sok idő múlva belefogtak utak építésébe, kerítést húztak, növényeket telepítettek. Tanítójukat nagyon szerették, igyekeztek befogadni tanítását, megszívlelték intelmeit, még azt is, hogy vasárnap csak a legeslegszükségesebb dolgokat végezzék el. Az egykori primitív telepből viszonylag rövid időn belül kereskedelmi központ lett. Seprűkötés, kosárfonás, cserépedény készítés volt a főfoglalkozás, de árultak halat, vadat és mindenféle bogyós gyümölcsöt is.
Az indiánfalu
John Eliot buzgó munkája sem eredményezte, hogy a fehérek több bizalmat tanúsítottak volna az „imádkozó indiánok” iránt, ahogy nevezték őket. Ezért a misszionárius elhatározta, hogy 30 km-re az indián rezervátumtól, a Charles folyó felső folyása irányában egy kis várost alapít védenceinek. Natick volt a kiszemelt hely neve, ahova a települést tervezte, s kijelentette, hogy indiánjai számára ott mind egyházi, mind állampolgári vonatkozásban a Biblia lesz az egyetlen zsinórmérték.
Natick városát úgy tervezték, hogy 800 indián lakhatott benne. Szinte minden munkát ők végeztek. Utakat létesítettek a folyó mindkét oldalán, és kimérték a telkeket minden egyes család számára. Felhúzták egy kerek erődítmény falait, ahova ellenséges támadás elől menekülhettek, és építettek egy gyülekezeti házat is. Ezt hét közben iskolának, vasárnap templomnak használták. Építettek néhány angol típusú házat is, ők maguk azonban inkább a wigwamot, az indiánok megszokott sátrát kedvelték.
Nyáron John Eliot kéthetenként látogatta az „imádkozó indiánokat” Natickban. Két dob hangjára gyülekeztek össze az emberek. A dobpergésről mindenki tudta, hogy kezdődik az istentisztelet. John most már egész folyékonyan beszélte az indián nyelvet, és ezt használta mindig a prédikációiban. Az indiánok úgy néztek fel rá, mint atyjukra. Jó és nemes embernek ismerték, és boldogan teljesítették utasításait. Igazi meleg szeretet kötötte őket hozzá.
A többi fehér ember számára továbbra is csak vadak, pogányok voltak, pedig John Eliot oktatása nyomán most már szántottak, arattak, fát termeltek ki, szénát gyűjtöttek és kőkerítést építettek. Sokan messziről jöttek, hogy meggyőződjenek az indiánokról szétszivárgó hírek valóságáról.
Segítség érkezik
John Eliot általában az Ige szorgalmas hallgatóit jutalmazta különféle ajándékokkal. A ruhanemű, az élelmiszer, a mezőgazdasági eszközök viszont elég sok pénzt emésztettek fel. A gyermekek sem maradtak soha jutalom nélkül.
Gazdag angliai emberek, akikhez eljutott John Eliot munkájának híre, megnyitották erszényüket, és az önzetlen misszionárius segítségére siettek. 1649-ben egy társaságot alapítottak „a new-englandi evangéliumi munka támogatására”. John sok-sok segítségben részesült rajtuk keresztül.
A fehérek közül némelyek még mindig kételkedtek az indiánok hitének őszinteségében. Azt feltételezték, hogy csak az ajándékok vonzzák őket. John Eliot azonban meg volt győződve róla, hogy az Úr Jézust valóban szeretik.
Bibliafordítás
John legfőbb célja volt, hogy a Bibliát indián nyelvre lefordítsa. Az indiánok közti munkája első napjától kezdve áradozott azon, hogy megpróbáljon legalább néhány igét a nyelvükre átültetni. Tudta, hogy mihelyt komolyan megindul a lelki élet, szükségük lesz Isten Igéjére, annak önálló tanulmányozására, mert csak így fognak növekedni a hitben és a megújult életben. Tíz éven keresztül dolgozott a fordításon. Segítsége, Job Nesutan, néha nem találta meg egy-egy angol szó helyes indián megfelelőjét. Ha pedig más indiánoknál érdeklődtek, megesett, hogy szándékosan félrevezették őket. Mikor a munka elkészült, a New-Englandban folyó, Jézus Krisztus evangéliuma terjesztéséért végzett munkát támogató és terjesztő társaság segítette a kiadási költségek fedezését.
Hatalmas életmű
Az indiánok közt végzett hatalmas munkája mellett John Eliot folytatta tevékenységét a Roxbury gyülekezetben is. Állandóan iskolákért imádkozott. Megalapította Cambridge-ben az indián egyetemet és a nyilvános iskolát Roxburyban (mindkettőt Massachusetts államban). Sok hívő indiánt képzett ki prédikátornak, tanítónak. Rendszeres jelentést adott tevékenységéről, és ezeket az írásokat később traktátus alakban kiadták.
A bibliafordítás kezdetén egészen reménytelennek látszott, hogy ezt a munkát valaha kinyomtathatják. John mégis folytatta a fordítást, abban bízva, hogy a Londoni Misszió Társaság gondoskodik majd a kiadásról. 1659-ben fejezte be a fordítást. Négy évvel később elkészült 1500 példány, amit az indiánok használatba vehettek. Ez volt az első Biblia, amit Amerikában nyomtattak.
John Eliot összeállított ezenkívül egy indián ábécés könyvet, indián nyelvtant és egy énekeskönyvet. 1674-ben 14 indián várost, 2 indián gyülekezetet és 1100 „imádkozó indiánt” számláltak munkája nyomán.
John Eliot hűsége, engedelmessége volt az eszköz, mellyel Isten sok indiánt megmentett az örök életre.
Testvérközösség Értesítő 1991. májusi számából
* az Élet és Világosság elődlapja