ISTEN SZÁNTÓVETŐI
(12.)
William Booth
az Üdvhadsereg alapítója
William Booth (Booth Vilmos) 1829. április 10-én született az angliai Nottinghamben. Nem keresztyén szülői házban nevelkedett. Édesapja, Booth Sámuel, csak halálos ágyán fogadta el Jézust Megváltójának. Viszont abból, amit Booth Vilmos az Üdvhadseregben megvalósított, sok dolog annak a következménye volt, hogy otthon, a közvetlen környezetében, barátok, szomszédok között megismerkedett a szegénységgel.Nehéz ifjúság
13 éves volt William, amikor apja bejelentette: a család elvesztette minden vagyonát, ezért a fiúnak is pénzt kell keresnie, hogy hozzájáruljon a család fenntartásához. Egy zálogház tulajdonosához adta Vilmost tanoncnak, mert ettől remélt anyagilag jó jövőt fiának. A fiú megpróbálta megértetni apjával, hogy őt a sok pénz nem érdekli, inkább embereken szeretne segíteni. Ehhez azonban apjának nem volt érzéke. Tehát, míg barátai iskolába jártak, Williamnek pénzt kellett keresnie.
Munkaideje egyáltalán nem volt rövid. Sokszor 12 – 14 órát dolgozott naponta, mégpedig nagyon szűkös fizetésért. Esténként olyan fáradt volt, hogy sokszor ruhástól esett az ágyba.
Nottingham ismert volt istentelenségéről. A borzalmasan magas adók miatt nyomasztó szegénység nehezedett a város lakóira. Ha a férfiaknak sikerült valami pénzhez jutniuk, rögtön odaadták alkoholra és szórakozásra. William szívére ez nagyon ráterhelődött. Tudta, hogy ezt a romlást valami módon fel kellene tartóztatni. De hogyan?
A városban létrejött egy csoport, melynek tagjai a város vezetőségének leváltását s ezzel az életkörülmények megváltoztatását szorgalmazták. Mikor William erről tudomást szerzett, csatlakozott hozzájuk, mert úgy gondolta, hogy a segítésnek ez lesz a legjobb módja. Buzgón részt vett az aláírások gyűjtésében, amiket egy kérvényhez csatolva a kormányhoz akartak benyújtani.
Csakhamar rájött azonban, hogy bizonyos dolgok nincsenek rendben ennél a szervezetnél. Sok aláírás például tisztázatlan úton-módon jött létre: sokat hamisítottak, egyeseket régi címtárakból másoltak ki, olyanok is akadtak, amiket egyszerűen temetők sírköveiről olvastak le. A remélt egymillió aláírás helyett csupán vagy 200 000-et sikerült összegyűjteni.
Megtérés
Eddig az időpontig Booth Vilmosnak nem volt személyes kapcsolata Jézus Krisztussal. Csak apja halála után kezdett komolyabban foglalkozni vallásos dolgokkal. Amikor az öreg Sámuel halálos ágyán feküdt, egy barátja meglátogatta, és elhozta neki a bűnösök Megváltójáról, Jézusról szóló örömüzenetet. Sámuel elfogadta a Szabadítót.
Ettől kezdve az akkor tizenöt éves fiú látogatni kezdte az istentiszteleteket a nottinghami Wesley -kápolnában. Ott döntött végül az Úr mellett, és szolgáltatta ki az életét neki.
Igen hamar vágy ébredt a szívében, hogy másoknak is bizonyságot tegyen arról a békességről, amit maga megtapasztalt. A szegényeket mindig is szívén viselte. Miután Isten gyermeke lett, még inkább felelősséget érzett irántuk. Egy napon magával vitt a templomba néhány szegény, rongyos fickót a város szegénynegyedéből. A lelkész, ahelyett, hogy örült volna, megharagudott rá. Megmagyarázta Vilmosnak, hogy ha még egyszer szegényeket akar hozni, a hátsó ajtón jöjjön be velük, és oda üljenek, ahol nem látják őket.
Booth nem hagyta magát eltántorítani. Állhatatosan folytatta munkáját a szegények között.
Zálogosból prédikátor
William meglehetős fiatalon kezdett el prédikálni. Feladta munkáját a zálogház tulajdonosánál, és teljes idővel prédikátori szolgálatba lépett. Kiderült, hogy ez nem is olyan egyszerű, mert a prédikálásért nem kapott fizetést. Többször előfordult, hogy ennivalóra sem jutott, és igen nehéz volt szállást találni, mivel nem tudott magas lakbért fizetni. Isten azonban megáldotta munkáját, különösen mikor elkezdett evangélizálni. Nem telepedett le egy gyülekezetben, hanem helyről helyre járt, hirdetve a jó hírt. Hol egy utcasarkon tartotta összejövetelét, hol valami öreg épületben, de mindig Isten dicsőségére.
Ebben az időben kezdtek cikkek megjelenni az újságban róla és munkájáról. Még a parlament is felfigyelt tevékenységére, és elismeréssel nyilatkozott a szegényekért végzett fáradozásairól.
Nászúton
Összejövetelei során Booth Vilmos megismerkedett egy fiatal hölggyel, Katherine Mumforddal. Az érdeklődésből kölcsönös szeretet, majd házasság lett.
Esküvő után elhatározták, hogy rövid időre a La Manche csatorna egyik szigetére, Guernseyre utaznak. Érkezésükkor nagy sereg ember jött össze a kikötőhídon, kérésükkel ostromolva őket, hogy tartsanak itt is ébresztő összejöveteleket. Beleegyeztek. Özönlöttek az érdeklődők, és olyan korán jelentek meg az összejövetel színhelyén, hogy a templomkaput már fél hatkor meg kellett nyitni az esti istentisztelet résztvevőinek befogadására.
Ezen az evangélizációs sorozaton, ami tulajdonképpen a nászútjuk lett volna, nagyon sokan jutottak el a Jézus Krisztusban való élő hitre.
Hazatérve Vilmos buzgón folytatta evangélizáló összejöveteleit. Figyelme azonban a szegényekre és az alkohol rabjaira összpontosult.
Evangélizáció a szegények között
Az egyházi tanács egy napon úgy döntött, hogy Booth Vilmos az országban való utazás helyett kapjon meg egy lelkészi állást. Vilmos kétségbeesve próbálta az elöljáróságnak megmagyarázni, hogy neki az evangélizáció a hivatása. A felsőbbség ragaszkodott hozzá, hogy át kell vennie egy gyülekezetet.
Szolgálata olyan eredményes volt, hogy az illető gyülekezetet nemsokára így nevezték: „a megtérés boltja”.
Családlátogatásokon Booth és felesége egyre jobban rádöbbentek, milyen nagy a szegénység. Sok családnak már betevő falatja sem volt., mert a férfiak minden pénzt alkoholra pazaroltak. Végül Booth a leghatározottabban kijelentette az egyháztanácsnak, hogy erejét tovább nem használhatja fel csupán egyetlen gyülekezet érdekében, ezért újra megkezdi a szélesebb körű evangélizálást, mert a sok szegényt csak így tudja jobban elérni.
Feleségével együtt nekiláttak tehát új munkájuknak minden szilárd anyagi támogatás nélkül. Akkor döntöttek afelől is, hogy átköltöznek Londonba. Közben már négy gyermekről kellett gondoskodniuk, ami a csekély anyagi lehetőségek mellett nem volt könnyű. Ritkábban kaptak meghívásokat evangélizációkra is, mint várták.
Egy napon Vilmost hirtelen felkérték valahol evangélizációs szolgálatra, mert az előzőleg meghívott szónok megbetegedett. A város leghírhedtebb nyomornegyedében, a temető mellett felállítottak egy sátrat. A látogatók főként iszákosok és csavargók közül kerültek ki. Booth prédikációja sokat megérintett, akik azután döntöttek Jézus Krisztus mellett. Minden este két összejövetelt tartottak, vasárnap pedig négyet. Estéről estére 5 – 6, vagy néha még egyszer annyi megtérő jött előre, hogy a megváltót elfogadja.
A Booth család pénzzavarokkal küszködött ismét, mivel olyanok közt szolgáltak, akiknek maguknak sem volt semmijük. Hitben mégis folytatták a munkát.
Az összejöveteleken megtértek szerettek volna tapasztalataikról bizonyságot tenni. További gondozásuk érdekében Booth Vilmos egy társaságot alapított. Egyben bátorította őket, hogy adakozzanak az Úr ügyére. Megmagyarázta, hogy amilyen készségesen adták korábban szinte minden pénzüket sörre és dohányra, áldozzanak most ugyanolyan buzgón Isten országa javára.
A munka terjed
Booth Vilmos munkája és az újonnan megtértek bizonyságtétele egyre szélesebb körben terjedt, úgyhogy végül London más városrészéből is kérések érkeztek összejövetelek tartására. A munka lassan az egész fővárost behálózta. Booth vezérelve továbbra is az maradt, hogy a szegények legszegényebbjeinek szolgáljon, és őket segítse.
A megtértek többsége tanulatlan ember volt. Sokszor követtek el hibát a Szentírás magyarázása közben, Isten azonban felhasználta bizonyságtételüket újabb és újabb csapatok megmentése érdekében.
Létrejön az „Üdvhadsereg”
Egy napon Booth Vilmos levelet diktált titkárának, Railtonnak, s közben elejtett egy megjegyzést: „Mi az önkéntesek hadserege vagyunk.”
Booth fia, Bramwell hallotta apjának ezt a kijelentését, és közbeszólt: „Önkéntesek? Én nem vagyok önkéntes! Én hivatásos katona vagyok!”
Booth Vilmos fia megjegyzésére felfigyelve töröltette titkárával az „önkéntes” kifejezést, és ezt íratta helyette: „Mi az üdvösség hadserege vagyunk.” Így jött létre az Üdvhadsereg elnevezés.
Mivel Booth volt a munka vezetője, neki mindjárt a „generális” címet adták. Sok imádság és fontolgatás után úgy döntött, hogy a szolgálatokat a hadsereg mintájára tervezi meg, ezért vezette be az egyenruhát és a szolgálati fokozatokat is.
Ezt a rendszert az üdvhadsereg a mai napig megtartotta. A szolgálatra készülőket „kadétoknak” nevezik, s vannak „kapitányok”, „ezredesek” és legfelül a „generális”.
Booth Vilmos mellett a munkások többsége játszott valamilyen hangszeren, így létrehoztak egy zenekart is. Összejövetelek előtt végigmasíroztak az utcán, felsorakoztak egy utcasarkon, s a dobos letette hangszerét a középre. Amikor az igehirdetés végén Jézushoz hívogattak, ez a dob szolgált oltár gyanánt, ahova a megtérni szándékozók letérdeltek, hogy elfogadják Jézus Krisztust személyes Megváltójuknak.
Hajléktalanok otthona
Booth generális nagyon szívén viselte a hajléktalanokat is. Egy napon megkérdezte legidősebb fiát, tudja-e, hány embernek nincs tető a feje fölött.
„Igen” - felelte a fiú.
„Akkor szégyenkezned kellene tulajdonképpen, hogy tudtad, és mégsem tettél értük semmit” - válaszolt a generális. Megbízta a fiát, hogy nézzen utána, hol találnának egy helyet, ahol ezeket az otthontalanokat elszállásolhatnák és gondjukat viselhetnék.
A fiú nem tudta, hogy fogjon hozzá, mert ehhez pénz kellett. El is mondta apjának a kivitelezéssel kapcsolatos aggodalmát.
„Ez a te dolgod” - hangzott a generális felelete.
A fiú engedelmesen keresni kezdett, és egy öreg raktárra bukkant. Az úr pedig mindent megadott, ami a berendezéshez szükséges volt.
Az Üdvhadsereg jelen időkig nem változtatott szolgálatának jellegén. Hirdeti az evangéliumot, hogy lelkeket nyerjen meg, és gondoskodik hajléktalanokról.
Booth Vilmos sokszor felkelt éjszakánként, és fel-alá járkált a szobájában. Fia egyszer megkérdezte, hogy mit csinál, mire azt felelte, hogy gondolkodik. De a fiú azt is tudni akarta, hogy min gondolkodik. Az apa erre így válaszolt: „Az emberek bűnein.” - Az Istentől távol élő emberek lelkének gondja volt megtérése óta szívének legnagyobb terhe.
Az „Üdvhadsereg anyja”
59 éves volt Boothné, Katherina, amikor kiderült, hogy rákos. Éppen abban az időben volt férjének egy sereg meghívása Hollandiába, de mikor felesége betegségéről értesült, vissza akarta mondani ezeket. Felesége azonban biztatta a menetelre: „Én készen vagyok a meghalásra – mondta -, de ott, ahova mennél, még sokan nincsenek készen.” Booth tehát elutazott.
Amikor visszatért, felesége már igen gyenge volt. 1890. okt. 4-én az Úr magához vette. Mindenütt úgy tekintették, mint az Üdvhadsereg anyját. Temetése napján London utcái zsúfolásig megteltek emberekkel, amerre a gyászmenet elhaladt. Több mint 10 000 ember vonult a családdal a temetőbe, hogy a szertartáson részt vegyen.
Utolsó évek
Felesége halála után Booth folytatta a munkát. Rövid idő múlva Amerikába utazott. A mozgalom ott is elterjedt, mert sokan azok közül, akik az ő segítségével jutottak hitre, kivándoroltak az Egyesült Államokba. 500 ember állt ott aktív szolgálatban.
Az Üdvhadsereg munkája a világ egyéb országaiban is gyökeret vert, és Isten áldása folytán egyre többen csatlakoztak hozzájuk.
Booth generális hivatalos elismerésben részesült az Egyesült Államok elnöke, Edwárd angol király és más magas személyiségek részéről.
Másfajta „kitüntetésben” is része volt. Néha parázsló szénnel dobálták meg, folyékony szurkot öntöttek csoportjára. Egyik városban 4000 csavargó szövetkezett halálfejes hadsereggé, mely izzó gyűlölettől hajtva téglával, üvegekkel felfegyverkezve fordult Booth és munkatársai ellen.
Egy másik városban a legbefolyásosabb zöldségkereskedő minden vevőjét ellátott záptojással, amivel az Üdvhadsereget hajigálták meg.
Amikor Booth Vilmost egy utcagyerek leköpte, ezzel utasította vissza odaugró, szolgálatkész segítőjét: „Ne töröld le, ez vitézségi érdemrend.”
Utolsó éveiben látása egyre gyengült. A műtéti beavatkozás nem volt sikeres. Két nappal az operáció után megállapították, hogy fertőzés következtében teljesen el fogja veszíteni a látását. Ez azt jelentette, hogy nyilvánosság előtt nem szolgálhat többé.
Nem sokkal ezután befejezte földi életét. A harcot megharcolta, művét elvégezte. 65 000 ember vonult fel a ravatala előtt. Szerettek volna utolsó pillantást vetni arra az emberre, aki egész életét az élet sötét oldalán állókért áldozta fel. (Booth Vilmos 1912. augusztusban halt meg.)
Testvérközösség Értesítő* 1992. januári számából
* az Élet és Világosság elődlapja