William J. Hyde/10. rész - METkapolna

Elérhetőségek:
Tartalomhoz ugrás

A METODISTA ÉBREDÉS TÖRTÉNETE

Lóháton és Bibliával - Irány a préri
William J. Hyde
(10. rész)


Hyde-ék ez alkalommal egészen más karakterű gyülekezetbe kerültek. Tagjaik többsége kereskedő volt, vagy szabad foglalkozású. Egyesek a vágóhídon dolgoztak. Az átlag amerikai polgár éltét élték, nem tartoztak a kifejezetten jómódúak közé, de volt egy nagyon szép templomuk, amit viszont óriási adósság terhelt.
Hyde azon csodálkozott, hogy amilyen könnyen ment neki az egyház számára pénzt előteremtenie, olyan balkezes volt saját pénzügyeiben. Úgy találta, hogy egyetlen prédikátor sem azért választja ezt a hivatást, mert ott óriási vagyonra lehet szert tenni, de azt is megtapasztalta, hogy még egyetlen prédikátor sem halt éhen.
Az az átlagprédikátor, aki szívvel-lélekkel hivatásának él, annyi egyéb szociális, nevelési, hivatásával kapcsolatos kötelességnek kell megfeleljen, hogy a pénztárcája hamar kimerül. Talán ez lehet az oka – így vélekedett Hyde -, hogy életében legalább egyszer minden prédikátor megpróbálta bevételét valami üzleti spekulációval feljavítani.
Egyiknek több szerencséje volt, a másiknak kevesebb,
A bereai ezüstözési kísérlet jó lecke lehetett volna, Hyde mégis úgy gondolta, hogy elég üzleti érzékre tett szert egy újabb próbálkozáshoz.
Valamelyik jóindulatú gyülekezeti tagja felhívta figyelmét a georgiai dióültetvényre, ami szép nyereséget ígért. Hyde megtakarított pénze egy részét ennek az üzletnek a kötvényeibe fektette. A következő esztendő a régi borítékokban őrzött pénzmaradékot felemésztette, de lelki szemükkel látták már, milyen nagy lesz a nyereségük két év, öt év és a továbbiak múlva. Csodálatos volt arra a napra gondolni, amikor a befektetés meghozza gyümölcsét a felnőtt gyermekeknek és az öreg szülőknek. Telt az idő, de a visszafizetésről egy hang sem érkezett. Hyde-ék vártak, egyre vártak. Végre aztán eljött a nagy nap. Megérkezett a levél, amiben közölték, hogy kifizetik az első nyereségrészesedést – de nem készpénzben, hanem természetben. Nos, bár pénzben jobb lett volna – gondolták -, de az sem rossz, ha valaki „a saját szőlője és fügefája” termésében részesedik. Izgatottan várták a küldeményt, és már tervezgették, hogy fogják a diót barátaikkal megosztani. Milyen nagyszerű dolog lesz egyesek barátságosságát, szívességét egy kicsit viszonozni! Már maga a várakozás bizonyos izgalmat rejtett magában. Minden családtag elégtétellel nyugtázta, hogy volt bátorságuk belevágni egy kifizetődő üzletbe.
Hát megérkezett a dió. Annak rendje-módja szerint igazságosan elosztották az izgatott családtagok között: mindenkinek jutott egy szem. És ezzel vége lett a nyereséghajhászásnak.
A templomra nehezedő adósságot viszont sikerült kifizetni, mégpedig annak ellenére, hogy a gyülekezet – prédikátora buzdítására – közben a missziót is támogatta.
1918. november 11. Fegyverszünet. Vége lett a háborúnak. Chichagóban az emberek őrjöngtek az örömtől. Fülsiketítő volt a harangok, sípok, szirénák lármája. A felvonulásnak nem akart vége szakadni. Mikor aztán a lárma elcsitult, a polgárok magukba szálltak, és ezrek járultak az Úr oltára elé. A templomok zsúfolásig megteltek. A szíveket hála töltötte be. Utána azonban megjelent a járvány: spanyol nátha . A családok állandó rettegésben éltek. Orvosok, ápolónők, szülők, lelkészek éjjel-nappal nem találtak nyugalmat. Hyde-nek gyakran két temetési szolgálata is volt egy nap. Sokszor kérdezték tőle: mi lehet az oka, hogy nem betegedett meg, pedig annyi időt töltött betegágyak mellett. Nem tudott rá tudományos választ adni, de megfigyeléseit a következőkben foglalta össze: ami őt illeti, rajta az orvosok és pszichiáterek tönkrementek volna, mert élete kilencven éve alatt egyetlen napig sem volt beteg, és soha nem aggodalmaskodott. Problémái voltak, de azt nem engedte meg magának, hogy kétségbe essék. Szerinte a kétségeskedés valami reménytelen magatartás, bénító életszemlélet, amely sem nem keresztyén, sem nem segíti elő a hosszú életet. Szerinte, ha az ember szokásává teszi, hogy minden helyzetben a jóra tekintsen, örüljön mindennek, ami szép, üde, vidám, még ha az egy végtelenül kicsi pontocska is a nagyon-nagyon fekete háttéren – ez segít testet és lelket „jó karban tartani”.
A kemény munka a másik recept az egészséges élethez. Az összes gyülekezetben, ahol Hyde-ék megfordultak, állandóan figyelmeztették őket, hogy ne dolgozzanak olyan keményen. De hogy tud valaki jó prédikációt tartani – kérdezte Hyde -, kemény munka nélkül? Egy prédikátor mindenét, amije van, beleadja a prédikációjába, és utána kimerül. A kimerülés a jutalom a jó prédikációért. Ki az, aki csupán azért kímélné magát, hogy erejét megőrizze? Nem, mindent oda kell adni, aztán tanulmányozás, elmélkedés, imádság által újra megtelni Isten kegyelméből. Így a legtöbb jó tanácsadó meghalt még Hyde előtt, és velük együtt a jó tanácsaik is.
A harmadik recept az egészséges humor, ami azt jelenti: kacagni tudni a világ felett – és önmagunk felett is.
Nyugdíjas volt már, amikor egy konferencián előadás alatt meg akart bújni a hátsó sorok közt, nagy rémületére azonban a szónok előrehívta, hogy bemutassa a fiataloknak.
„Nem tudom – mondta -, hogy milyen idős dr. Hyde, de az biztos, hogy soha nem fog megöregedni. Nagyon finom érzéke van a humor iránt, és életében annyit nevetett, hogy arcán egyetlen ránc sem maradt:”
A legfontosabb recept a hosszú és egészséges élet számára azonban a keresztyén hit. Krisztus tanításában van minden elrejtve, amitől a szív békés, és nyugodt lehet. A keresztyénnek nincs joga éjjel álmatlanul hánykolódni, csupán azért, mert megterhelt. Beszéljen Istennel, és vesse rá a terhet. A keresztyén vallás a hitre épül – Isten örök jóságába, és szüntelen jelenlétébe vetett hitre. Ez a hit az ember erejét felszabadítja és megtízszerezi. Ott tartja Isten közelében és segít, hogy felebarátjában a jót igyekezzék felfedezni. Ez vezet el a szeretethez, a legértékesebb keresztyén tulajdonsághoz, és rajta keresztül a legszebb célhoz. Nem csoda, hogy a hívő lélek így tud énekelni:
„Ó, bárha ezer nyelvem volna,
s angyalokéval érne föl!
Mindegyik versenyezve szólna
teljes szívemnek mélyiből
dicséretedre, Istenem,
ki annyi jót művelsz velem!”
Mire a gyülekezeti adósságot kifizették, Hyde-éket újra áthelyezték. Williamnek volt szerencséje ez alkalommal feleségét a kor legelhanyagoltabb parókiájára költöztetni. A lelakott ház sosem szívderítő, de egy piszkos, omladozó épület patkányoktól hemzsegő városban a legszörnyűbb, amit egy vidám lelkésznének felkínálni lehet. A legsürgősebben rendbe hozták a házat.
A gyülekezet tagjai mind elegáns, szép épületekben laktak, s ez nagyban hozzájárult, hogy Hyde ösztönözni tudta őket a templom rendbehozatalára is.
Kacagniuk kellett, amikor utolsó chichagói gyülekezetükbe kerültek. Az itteni parókia volt ugyanis a legnagyobb azok közül, amelyekben életük folyamán laktak. Most, gyermekeik mind megházasodtak, kirepültek, és csak a két szülő maradt, igazán nem volt már szükség ekkora lakásra. Azért mégis élvezték – évente egyszer – a tágas helyet. Megmaradt az ősi szokás, hogy a karácsonyi asztal körül gyerekek, vők, menyek és unokák mindig együtt voltak. Élvezték egymás társaságát és a meghitt családi együttlétet.
A Hyde házaspár azonban észrevette, hogy öregszik. Hiába volt a szép tágas ház, éjszaka nem bírtak aludni a nagyváros zaja, a villamos lármája miatt. Át is kerültek hamarosan Chichagóból az Illionis-i Oregonba. Az emberek igen barátságosak voltak, a város környéke gyönyörű, és a szolgálati rend is megfelelt egy hetvenes évek felé járó prédikátor házaspárnak. Ki is pihenték magukat, a lelkészt azonban egy idő múlva majd megőrjítette a túlzott nyugalom. Az orvosságot rosszabbnak találta, mint magát a betegséget. Úgy érezte: elsuhan mellettük az élet, miközben ők kényelmesen egy kikötőben vesztegelnek. Hiányzott neki a nagyváros, az emberek, a feladatok. Felesége bizonyára megállapodott volna itt, azonban egy szót sem szólt, amikor férje más szolgálati hely után nézett.
Joliet lett a következő állomás. Csipkelődtek is vele a barátai, mivel ebben a városban volt a fegyház, s intették, nehogy rossz helyen kössön ki. Ő azonban örült, hogy a szürke falakon belül élőkkel is megtalálta a kapcsolatot, és lelki gondozójuk, tanácsadójuk, barátjuk lehetett.
Ideális hely volt a gyülekezet is. Csodálatos módon itt nem kellett templomot építeni, adósságot kifizetni, orgonát vásárolni, és ami fő: nem voltak álmos gyülekezeti tagok. Egyetlen feladat tölthette ki a prédikátor idejét: szolgálni az embereknek, és velük együtt dolgozni. Hyde most hatvankilenc éves volt. Negyvenhét évi szolgálat állt mögötte. Még három évig hosszabbíthatta munkaidejét, s akkor ellenvetés nélkül nyugdíjba kellett mennie. Ezt a hátralevő időt – úgy mint az előzőt – az emberek szolgálatának akarta szentelni. Az emberek! Ők lettek Hyde szenvedélye. És úgy találta, hogy bizonyos vonatkozásban az emberek mindenütt egyformák: Chichagóban és Dakota prérijén. Itt is, ott is megvoltak gondjaik, örömeik, féltékenykedéseik, önző és nemes pillanataik. Az ember a legnagyobb érték, és életét ilyen nőzőpontból tekintve Hyde multimilliomosnak érezte magát. Feleségével együtt nagyon szerettek egy kis verset, ami egyszerű módon fejezte ki, hogyan gondolkodnak az emberekről:
Kiket szeretek, azokért élek,
akik ismernek, kikért remélek,
a mennyért, ami kacagva kéklik
fölöttem, s egykor nekem megnyílik;
mindenért, ahol segélyre várnak,
a jogfosztásért, hogy szembeszálljak,
a jövendőért a messzeségben,
a jóért, amit nyújthat a létem.
Élete kilencven éve alatt Hyde-et sok minden érdekelte: elsősorban a hit, de a természettudományok, a történelem is. Mohó tudásszomjjal járt a világban. Legnagyobb segítségét azonban abból az igeversből merítette, mely Péter apostolnak Kornéliuszhoz intézett szavait foglalja magában: „A názáreti Jézust felkente az Isten Szentlélekkel és hatalommal, aki széjjeljárt jót téve és meggyógyítva mindeneket, kik az ördög hatalma alatt voltak, mert az Isten volt vele” (Apcs.10,38). Milyen nagyszerűen összefoglalják ezek a szavak Jézus életét és cselekedeteit, Aki beszélgetett a magányossal, beteget gyógyított, vizet nyújtott a szomjazónak, vigasztalta a megszomorodottat és bátorította a lesújtottat. Ez volt az a Jézus , Aki így szólt tanítványaihoz:...amint én cselekedtem veletek, ti is úgy cselekedjetek másokkal.”
Joliet-ben Hyde-nek minden munkára lehetősége nyílt, amit szívesen végzett. A három év gyorsan elrepült, és vége lett aktív szolgálatának. Sok ember szomorúnak találja ezt az életszakaszt, sőt gyűlöli, mert vége az ifjúságának, mert tudomásul kell vennie, hogy megöregedett. Ostobaság! Hyde úgy látta, hogy az egész élet nagy merészség, és igaza van a költő vidám életbölcsességének:
Vénülj meg velem!
A vég az élet legeslegszebb része,
Ezért volt módod, lásd, a kezdetére.
Amikor utolsó prédikátori szolgálatukat befejezték, Hyde és felesége tudták, hogy életüknek most új, izgalmas korszaka kezdődik, melyen belül minden kötöttségtől mentesen, szabadon tehetnek és hagyhatnak el, amit csak akarnak.

Az aktív nyugdíjas
Hyde ötven éven át volt prédikátor, de most úgy érezte magát, mint az alkoholista, aki egy megrögzött szenvedélytől nem bír szabadulni. Egyre az forgott a fejében, hol kaphatna egy kis gyülekezetet. Mi értelme volt a tanulmányozásnak, elmélkedésnek, ha abból soha nem lett prédikáció? Mi értelme volt a kibányászott összefüggések gyönyörűségének, ha azok nem nyerték el koronájukat a vasárnapi igehirdetésben? Úgy érezte, csak akkor tud végleg elszakadni a szószéktől, ha talál egy helyet, ahol csupán időszakosan kell szolgálnia. S ezt meg is találta Chichagó egyik peremvárosában. Ott lassan hozzászoktak a nyugalomba vonulás gondolatához.
Jó is volt ez így, mert Minnie egészségi állapota lassan romlani kezdett. William fiuk közelében találtak lakást, akinek kiszámíthatatlan, erőteljes természetét oly sok szeretettel hordozták egykor. Most William igyekezett a szülőket hordozni, akiket talán éppoly kiszámíthatatlan, erős egyéniségeknek talált, mint egykor azok őt. Feleségével, Edittel együtt lehetővé tették az öregek számára, hogy minden rendezvényen részt vegyenek, beleértve még az évi konferenciákat is, amikről Hyde ilyen formán hatvan éven át soha nem hiányzott. Egy kicsit az emlékeknek is éltek. Barátokat látogattak, sőt felkeresték a teológiai intézetet, ahol Hyde egykor homiletikát tanított. Egy fiatal jelölt megkérdezte tőle: „Miről beszélne, ha tudná, hogy az utolsó prédikációját tartja?”
„Nehéz megmondani – válaszolta Hyde -, mindenesetre először megválasztanám a hallgatóságomat.”
„Helyes és jogos” - válaszolta a kérdező.
„Nos, tizenöt és húsz év közötti fiatalemberekhez szólnék, és elmondanám, hogy két dolog van az életben, amitől az ember nem szabadulhat: önmaga és az emlékei. Elfuthat otthonról, megszökhet az iskolából, otthagyhatja a gyülekezetét, amit nem szeret, elmenekülhet a kötelesség elől, amit nem akar vállalni. Az ember csaknem mindentől elmenekülhet. Önmagától, az emlékeitől azonban soha. Jó emlékek gyűjteménye a legszebb kincs, amire az ember itt a földön szert tehet. A rossz, gyötrő emlékek azonban pokollá tehetik az életet. 'Élj úgy, hogy emlékeid jó útitársak legyenek napjaid végéig.' Ez lenne utolsó prédikációm tartalma.”
1936-ban úgy vettek részt az évi konferencián, mint akiknek már nem kell izgalommal várniuk: hova helyezik át őket. Kívülről szemlélhettek mindent. Legalábbis úgy gondolták. Szombat délután ugyanis Waldorf püspök elcsípte séta közben öreg barátját, és megkérte, hogy tartsa meg helyette másnap a beszédet a fiatal lelkészek szentelésének ünnepélyén.
„Nézze – mondta a püspök -, maga pontosan ötven évig állt szolgálatban, átélte Amerika fél évszázados történelmét. Prédikált a gyepkunyhótól elkezdve a legimpozánsabb székesegyházig. Ezért szeretném, hogy szóljon.”
„De hiszen már időm sem lenne alapos felkészülésre!” - védekezett Hyde.
„Éppen ezt akartam – jelentette ki a püspök. Az volt a vágyam, hogy egyszerűen mondja el prédikátori életének a történetét. Semmi fellengzősség, semmi nagy szavak – ilyesmire nekem is lenne tehetségem.”
„Hát az Ön felelősségére” - egyezett bele az öreg lelkész.
Elérkezett a felavatási istentisztelet ideje, ami általában mindig megható esemény. A fiatal lelkészek egy csoportban ültek, és vártak az ünnepi beszédre. A pódiumon ott ült méltóságteljesen a püspök és az öt kerületi szuperintendens, mind palástban. Hyde-re is rá akartak egyet adni, ő azonban úgy vélte: észrevennék rajta, hogy idegenül érzi magát benne, ezért visszautasította.
A környezet, a hangulat magával ragadta. Amikor felállt és beszélni kezdett, ismét ott érezte magát Dakota prérijén. Elmondta a költeményt, amely Nyugathoz s az egész élethez kötődő érzelmeit kifejezte:
„...Ha munkám elfogyott, s a hosszú napnak vége,
s megkapom béremet,
s szívemben végső éneket csattog a csalogány...”
Aztán mesélni kezdett. Travellerről, az „áss vagy halj meg” feltételről, a préri lakói közti szolgálatról; a hűséges kanadai lánnyal kötött házasságáról, a keleti országrész gyülekezetiben egyetemi hallgatók majd az emberek kivetettjei közt végzett munkáról a nagyváros munkásnegyedében.
„És ha még egyszer kezdhetném az életet, csupán egyetlen kívánságom lenne: hogy ismét prédikátori szolgálatba állhassak, és ugyanezt a munkát végezhessem.”
Amikor beszédét befejezte, és leült, a püspök odafordult hozzá.
„Hyde testvér, itt van az a lány, akit első szolgálata miatt egy időre Kanadában hagyott?”
„Püspök úr – felelt Hyde -, negyvennyolc éve követ hűségesen, ma délután is jelen van.”
„Hol?” - Valaki felállt, és Hyde feleségére, Minnie-re mutatott.
„Kedves Hyde-né, szeretném itt látni a férje mellett” - szólt a püspök, és lement a lépcsőn, hogy Minnie-t a pódiumra kísérje. Odaültették a méltóságteljes urak közé, és férje szerint ott is volt a helye. Hiszen nem egyszer gondolta, hogy öt szuperintendens és egy püspök együttvéve sem teljesíthetett volna többet, mint amit Minnie néha produkált. A püspök ezután a felszentelendő kandidátusokhoz fordult.
„Hét percem maradt – mondta -, s ezt arra szeretném használni, hogy elmondjam, amit Hyde testvér nem mondhatott el. Ez az ember szolgálatának ötven éve alatt egyetlen egyszer sem kért más munkahelyet, mint amit kapott. Soha nem törekedett „jobb” parókiára kerülni. Sok prédikátor valósággal eláraszt, gyötör és szorongat bennünket különböző kérelmekkel, mivel úgy érzik, hogy nem értékeljük eléggé talentumaikat, és nem tudnak kellőképpen kibontakozni ott, ahol éppen szolgálni kénytelenek. Én azonban azt mondom: ha szolgálatotokat és hívatásotokat úgy fogjátok fel, életeteket abban a szellemben élitek, ahogy Hyde testvér, akkor megvan az esélyetek , hogy ötven év múlva olyan gazdag jutalmatok lesz, mint neki, aki egész egyházunk szeretetét és megbecsülését élvezi.”
Hyde túl nagynak találta ezeket a szavakat, ha élete kicsi eseményeire nézett. Mégis úgy érezte: néha jólesik az embernek, ha elismerik, amit tett. Az ilyen szavak többet érnek az ezüst dollárnál – és egy szép halotti beszédnél. Ötven esztendő minden szélvihara, irgalmatlan nyári hősége , az összes félreértés, hibák és gyötrelmek mind megmérettek ennek a vasárnapi délutánnak az élményében.
Ötvenéves szolgálati jubileuma után két évvel aranylakodalmát ünnepelte. Azt a napot valóban aranykeretbe lehetett volna foglalni. Hatvanan voltak jelen a szűk családból, gyerekek, vők, menyek, unokák és dédunokák. Ethel férje hiányzott csak. Ő már a mennyei Jeruzsálemben várakozott a Hyde család többi tagjára. De eljöttek barátok is Ohióból, Orville-ből, a régi szolgálati helyekről. Az emlékek kicserélése közben, rokonokkal való beszélgetés mellett azért maradtak pillanatok, amikor az ünnepeltek nem Hyde testvér és testvérnő, nem apa és anya, nem nagyapa és nagymama szerepében mozogtak; pillanatok, csak kettőjüknek: Bill és Minnie számára.
Ezen a napon hallották „szívükben az utolsó pacsirtadalt”.
A rá következő években William fiuk közelében laktak Chichagóban. Innen néha meglátogatták Clarát és orvos férjét St. Luisban, menet közben pedig benéztek Ethelhez is, aki Champaign-ban élt. 1944 nyarán éppen ilyen látogatásra készültek, amikor Minnie-t hirtelen kórházba kellett vinni. Kezelés után állapotában javulás állt be, így egy időt Claraéknál tölthettek. Az Úr azonban úgy rendelkezett, hogy Hyde életének hűséges kísérője végleg átköltözzék az utolsó parókiára, ahol már nem kellett többé ferde ajtókkal, rossz ablakokkal, lekopott festékkel gyötörnie magát – ahol minden aranyból készült. Ki tarthatta volna vissza?
A temetés napján Bill egyedül ült a hálószobában. Az ajtó halkan kinyílt, és Ethel lépett be. Talán ő örökölt legtöbbet apja tulajdonságaiból – méghozzá éppen azokból, amik miatt Hyde-et oly sokszor kritizálták. Ethel mindig kimondta egyenesen, amit gondolt.
Most megkérdezte apját.
„Apu, miért élnek az emberek?”
Bill akaratlanul elmosolyodott. Lánya egymás után tette fel azokat a kérdéseket, amiket ő intézett oly sokszor gyerekeihez fiatalabb éveikben.
„Azért élnek, hogy egymásnak segítsenek, Ethel.”
„Ezt sokszor mondtad nekem, apu. Emlékszel a következő kérdésedre is? - mi az, ami lehetetlen?”
„Csupán amit még soha nem próbáltunk meg” - felelt az apa. Hányszor felelték neki ezt a gyerekek!
„Így van, apu. És mi a kedvenc mondásod?”
„Felettünk kék az ég.”
„Helyes, apu. Nem kísérnél el a piacra? Szeretnék Clarának bevásárolni.”

(Folytatjuk)

Az Élet és Világosság 1994. áprilisi számából.

Vissza a tartalomhoz