A METODISTA ÉBREDÉS TÖRTÉNETE
Lóháton és Bibliával - Irány a préri
William J. Hyde
(11. rész)
Felesége halála után Hyde hol egyik, hol másik gyermekénél lakott. Szerettei gondoskodtak róla, hogy barátaival találkozhassék, és részt vehessen az évi konferenciákon. Amikor első alkalommal utazott leányához, Ethelhez Floridába, komoly leckét kapott arra nézve, hogy az embereket soha nem szabad a külső látszat alapján megítélni. Valamilyen fertőzés következtében orra begyulladt, a kétszeresére dagadt, és lángvörösre színeződött. Barátai alig tudták visszatartani magukat a hangos hahotától, amikor megpillantották, és gratuláltak neki tréfából, hogy a tetemes alkoholfogyasztás ellenére meg tud állni a lábán. Hyde is értette a tréfát, de azért most behúzódott a fülke belsejébe, hogy amennyire lehet, a kínos helyzetet elkerülje.
Hirtelen észrevette, hogy termetes, csúnya vörös orrú férfi vonul – jobban mondva tántorog – végig a kocsin, hangosan handabandázva. Érdeklődő pillantást vetett Hyde-re, és arca felragyogott. Megállt a lelkész mellett, nem valami gyengéd mozdulattal rácsapott a vállára, aztán panaszolni kezdte a háborús viszonyok miatti kellemetlen utazás hiányosságait, s hogy a tisztességre méltó polgárokat megfosztották a repülő kényelmétől. Szinte folyt belőle a szó. Hyde-nek csak egy vágya volt: hogy rá ne üssön az illető még egyszer a vállára, mert a fájdalom a gyulladásos orrig hasított bele. A férfi most lehajolt útitársához, és bizalmasan a fülébe súgta: „Mister, szereztem egy üveg itókát, itt van a nadrágzsebemben. Ha kicsit messzebb leszünk, jöjjön át hozzám a férfiszakaszba. Adok belőle, ha magának nem lenne elég.”
„Nálam egyáltalán nincs” - nyögte ki Hyde az igazságnak megfelelően.
„Rendben, akkor jöjjön most mindjárt velem” - mondta a férfi jóindulatúan.
„Köszönöm, testvér, igazán nagyon kedves öntől” - válaszolta a lelkész.
„Úgy, úgy, hasonló a hasonlónak örül, én is mindig ezt szoktam mondani” - toldotta meg a férfi, és megindult a folyosón jobban tántorogva, mint amennyire a vonat mozgása indokolttá tette volna.
A nyári egyházi találkozók Hyde legkedveltebb élményei közé tartoztak. A sok-sok ismerős családostól táborozott a Lakeside-i campingben, ahol Amerika legáldottabb igehirdetői szolgáltak az Igével. Mennyire élvezte az özvegy lelkész, hogy korábbi barátaival itt találkozhatott! Egy napon ebéd közben kéz nehezedett a vállára. „Halló, Hyde” - szólította meg valaki.
„Hogy ismertél meg hátulról ennyi év után?” - kérdezte Hyde meglepődve.
A hangod ezer közül is megismerném” - válaszolt a férfi. Egész délután együtt maradtak, és felidézték a régi, közös élményeket.
Egyik őszön Dél-Dakotába látogatott. A konferencián találkozott első állomáshelyének, a grotoni gyülekezetnek akkori lelkészével. Hyde úgy érezte, mintha ötven évet fiatalodott volna. Érdeklődött a régi ismerősök felől. Sokan már az örökkévalóságba távoztak. De többen közülük még helyben, illetve a város környékén laktak, s a prédikátor nem hagyott nyugtot Hyde-nek, míg rá nem szánta magát, és el nem ment vele, hogy az új templomot megnézze.
Sokkal nagyobb, modernebb és ünnepélyesebb volt az új épület, mint az, amit William olyan nagy szeretettel, buzgalommal és áldozatkészséggel segített létrehozni. Az áprilisi nap ragyogóan világított be a színes üvegablakokon keresztül. Néhány perc áhítatos csend után a lelkész megkérdezte Hyde-et:
„Nos, milyennek találja?”
„A legszebb templomablak, amit életemben láttam” - felelt őszinte elismeréssel az öreg prédikátor.
„Örülök, hogy tetszik – mondta a fiatal kolléga. - Nem vesz észre rajta valami különöset?”
Hyde közelebb ment. És akkor az ablak egyik sarkában felfedezte a nevét: W.J.Hyde.
Ezt az ablakot a gyülekezet annak az ifjú lelkésznek szentelte, aki olyan lelkesedéssel jött el Kanadából dr. Traveller hívására, s az élmény az öreg Hyde-et most nagyon megörvendeztette. De bármennyire értékesnek találta az üvegben, kőben, fában való megörökítését egy névnek, sokkal többre becsülte életének azt a hatását, ami tanítása és példája nyomán a fiakban és unokákban fennmaradt.
Mert a jó befolyás, ami egy prédikátor szavaiból kiárad, halhatatlan. Szép példáját tapasztalta ennek egy nyári táborban, ahol prédikációsorozatot tartott. Termetes, fekete hajú lelkész volt a tábor vezetője, magassága az alacsony, szőke énekkarvezető mellett még nagyobb hangsúlyt kapott. De hogy tudott vezényelni az a kis ember! És milyen élmény volt a száztagú kórus éneke!
Hyde egy este a kereszt jelentőségéről beszélt. Másnap este a szomszédjában álló sátor társalgójában beszélgetett néhány emberrel, s már éjjel egy óra felé járt az idő, amikor a tábor vezetője egy papírlapot fedezett fel az asztalon.
„Mintha valami költemény lenne” - jegyezte meg.
A sátor lakója kezébe vette a papírlapot. „Tegnap éjjel nem tudtam aludni Hyde testvér prédikációja után - mondta. - Oly nagy, oly fontos lett számomra a kereszt, hogy ezt a verset írtam. Felvette a lapot és olvasni kezdte:
„Messze fenn, egy hegyen áll egy régi kereszt,
Jelképe ez a szenvedésnek.
E hely nékem kedves, hol a tiszta és szent
Minden bűnösért megöletett.
Szívembe zárom emlékedet,
Kedvesebb vagy te minden felett.
Míg győzve koronát nem nyerek,
Átkarollak, te régi kereszt.”
Hyde öreg napjai tele voltak ünnepekkel. Szoros kapcsolatban maradt családtagjaival, akiknek otthonában egymást érték a születésnapok, évfordulók, esküvők. Egyik unokájának menyegzőjén, miközben a vendégek vidáman csevegtek az ünnepi asztal körül, és egymást érték a pohárköszöntők, a jókívánságok a menyasszony tiszteletére, Jane, az unoka odafordult Hyde-hez- „Szeretnék a világ legdrágább nagypapájától is néhány szót hallani.”
Mit is mondhatott volna ennek a kedves gyermeknek, aki élete egyik legboldogabb állomásához érkezett? Rátekintett a ragyogó arcú menyasszonyra, és egy régi költemény szavaival köszöntötte. Arról van szó ebben a versben, hogy az otthon nem csupán négy fal, nemcsak lakás, bármilyen szépen berendezzék. Otthonnak csupán azt a helyet nevezhetjük, ahol a szeretet felállította oltárait. Ahol van valaki, akit szeretnek, ahol van valaki, aki szeret. Az otthon nemcsak tér és tető, kell hozzá valami, ami kedvessé, értékessé teszi. Ajk, mely Isten hozottal köszönt, amitől a szív felmelegszik, mert milyen is lenne az otthon, ahol senki nem tárja ki a kezét felénk? Csak ott szép, ott kedves, ahol van valaki, akit szeretünk.
Még egy emlékezetes ünnepben lehetett része az öreg prédikátornak: meghívták egyik volt gyülekezetében a templomnak – amit ő segített felépíteni – huszonöt éves jubileumára. Hyde beleszőtte üdvözlő szavaiba, hogy az ember és az egyház az a két tényező, melyek gondoskodnak róla, hogy szíve az örökkévalóság felé fordulva maradjon, a felé a cél felé, „hol a nap békén, szépen aláhajol”.
Az ünnepi szónokok közül valaki megemlítette, hogy Hyde huszonöt esztendővel ezelőtt tartott itt egy prédikációt, amit azóta sem felejtett el. A megszáradt tetemekről beszélt, s amikor a gyülekezet azon a vasárnapon elhagyta a templomot, életre kelt megmerevedett állapotából. Így született meg ez a templom, mely azóta is Isten dicsőségét szolgálja.
Amikor Hyde este az ünnepélyről hazament, azt kérdezte magától: van-e szebb a világon, mint a lelkipásztor és nyájának kapcsolata. Úgy érezte, hogy életét Isten a világ legdrágább népe közötti szolgálattal áldotta meg.
Epilógus:”Végső pacsirtadal”
Húsvét utáni kedd volt, ragyogó kora tavaszi nap, amikor az írónő, Harriet Harmon Dexter még reggeli előtt megérkezett Hyde fiának, Billnek az otthonába. Most találkozott először a ház lakóival, de az idős prédikátorral is. Három napot töltött együtt az öreg lelkésszel, és ez alatt az idő alatt órákon át hallgatta egy gazdag, hosszú élet élményeit, eseményeit. Jegyzeteket készített, képek kerültek elő, teológiai kérdések felőli diskurzusba bonyolódtak, s az írónő feszülten követte az idős ember eleven okfejtését. Hyde elmondta véleményét az egyházi pénzgazdálkodás új módszeréről, szociális problémákról, nemzetközi bonyodalmakról, a lélektan kérdéseiről. Az írónőt lebilincselte, hogy előtte ül egy idős ember, aki nem burkolódzik a múlt ködébe, hanem eleven érdeklődéssel fordul a jelen felé.
Hyde éppen Floridából jött, ahol a telet töltötte, s csak egy kis ideig szándékozott Chichagóban maradni, hogy azután Clara leányához utazzék.
Április utolsó vasárnapján érkezett oda. A rá következő héten barátokat köszöntött, élményeit mesélgette – többnyire az unokákról és dédunokákról. Szinte észre sem vette, s már itt is volt a szombat. Hyde – ahogy egy életen át megszokta – gondosan kikészített mindent, amire vasárnap reggel szüksége volt: a fehér inget, nyakkendőt, cipőt, öltönyt és a hófehér zsebkendőt.
Éjjel azonban hívatta Clarát, mert nem jól érezte magát. Veje megállapította a diagnózist, és sürgősen kórházba szállította. Vasárnap, azon a napon, amit mindig Mestere szolgálatára tartott fenn, Hyde beléphetett Ura jelenlétébe.
Amikor az írónő értesült az eseményekről, megjelent szeme előtt egy kép az idős prédikátorral együtt töltött napok idejéből. Hyde a konyhában állt, kezét egy szék támláján nyugtatta, és egy hosszabb beszélgetés befejezéséül a következőket mondta:
„Hallhatatlanságunk formája egyáltalán nem fontos. Egy azonban bizonyos: még nem lett nyilvánvaló, mivé leszünk, de azt tudjuk, hogy ha Ő megjelenik, hasonlóvá leszünk hozzá, mert meg fogjuk Őt látni, amint van. Ez az Atya ígérete. Hát nem csodálatos?”
Az írónő képzeletben elkísérte a nappali szobába, ahol a közösen töltött napok alatt annyiszor látta őt hosszan kitekinteni az ablakon, s hallhatta, amint kedvenc költeményének sorait idézte:
„...Ha munkám elfogyott, s a hosszú napnak vége,
s megkapom béremet,
s szívemben végső éneket csattog a csalogány,
hadd térjek nyugalomra akkor
ott, ahol a nap békén, szépen aláhajol...”
A család Claránál gyűlt össze, a Missouri állambeli Overlandban, ahol néhány esztendővel azelőtt Hyde mamát végső nyugvóhelyére kísérték. Northcott püspök, akit a Hyde család évek óta annyira szeretett, végezte a búcsúztatás szolgálatát, és vezette a gyászolókat a minden vigasztalás forrásához. Néhány szolgatárs vitte a koporsót, és ment Hyde-del, ameddig egy ember bajtársát elkísérheti.
Az elhunyt Bibliájában összehajtott papírlapot találtak 1953. január 1-jei dátummal. A gyászszertatást végző püspök felolvasta a sorokat mintegy utolsó tiszteletadásképpen az eltávozott felé:
„Még mindig munkálkodom. Kezem az eke szarván, s tekintetem a jövőre irányozva. Az esti árnyak egyre nőnek körülöttem, de szívemben reggel van. Sok mezőn dolgoztam, sok emberrel és üggyel kerültem kapcsolatba, és mindkét kezem az élet tüzénél melengettem.
Hitvallásom a következő: a dicsőség városa még előttem. Naponta látok néhányat tornyaiból, falainak csipkézetéből. Enyém az élmények gazdag zsákmánya. A mának drága dolgai is enyémek: könyvek, virágok, képek, a természet, a mozgás. Május elseje még mindig csodálatos nap számomra. És a legszebb kincs, amit birtokolhatok: a barátaim. Az élet java azonban előttünk van, de vágyunk valóságos célja elrejtett szemünk elől. Valahol ott, az örök idők szelíd dombjai mögött.”
Vége
Az Élet és Világosság 1994. májusi számából