William J. Hyde/5. rész - METkapolna

Elérhetőségek:
Tartalomhoz ugrás

A METODISTA ÉBREDÉS TÖRTÉNETE

Lóháton és Bibliával - Irány a préri
William J. Hyde
(5. rész)


Miután a templom elkészült, Hyde hazautazott, hogy megházasodjék. Csodálatos élmény volt az esküvő, az együttlét a régi barátokkal, de Vili akkor örült csak igazán, amikor a vonat kigördült az állomásról, és elindulhatott – most már nem egyedül, mint két évvel azelőtt, hanem drága társával Groton felé.
A fél város összejött fogadtatásukra az állomáson, nagyszerű ebéd várt rájuk és egy halom nászajándék – főleg éléskamrába való. Első lakóhelyüket kissé szokatlan körülmények között alakították ki. Mivel Hyde bizonyos volt benne, hogy a következő konferencián áthelyezik, nem akart különösképpen berendezkedni, ezért újdonsült feleségével bevonult a templom fölötti padlástérbe. Vasárnapi iskolai székekkel, az egyház ebédlőjéből kölcsönzött asztallal és néhány egyéb bútorral rendezték be a helyiséget. Fogadószobának a nőegylet termét használták, és lent, a templom alagsorában főztek.
Amikor érkezésük estéjén végre fáradtan letelepedtek a vasárnapi iskolai székekre és ölbe- tett kézzel egymásra néztek, Minnie hangosan felnevetett.
- Ha unatkozni fogunk, mindig lesz valami élményünk a múltból, amit feleleveníthetünk, és amin kacaghatunk – mondta. Aztán komolyra fordítva a szót, hozzátette:
- Életünk legnagyobb részét úgyis a gyülekezetben fogjuk eltölteni. Legalább idejekorán hozzászokunk.
Sok időt nem tartózkodtak új otthonukban, mert a gyülekezet tagjai egymás után hívták őket ebédre. Milyen más volt most Minnie-vel együtt menni! És várt rájuk még a templom felszentelése. Elvégezték az utolsó simításokat. Az asszonyok szőnyeget vásároltak, az énekeskönyveket mind kijavították, a székeket átlakkozták, és akkor tűnt fel, mennyire nem illik a szép, új környezethez a régi, kopott harmónium. Hyde azonban nem mert több kiadást a vezetőség elé tárni. Maradék pénzük egy cent sem volt.
A templomavatás előtti gyűlésen azonban nagyon fontos leckét tanult. Kiderült, hogy a presbitereknek is kínos gondolatot jelent a szép, új templomba bevinni a szuszogó, lihegő ócska hangszert, csak nem akarták már a lelkészt egy új vásárlás gondolatával megterhelni. Hyde megtanulta: várj nagy dolgokat Istentől, és nagy dolgok fognak történni.
Rövidre fogva a szót: nem új harmóniumot, hanem új zongorát sikerült szerezniük. Mary törölgette le róla a port, amikor megérkezett. Mary, aki a kocsma fölötti helyiség kitakarításában segített annak idején. És ott állt Jarv, aki valamikor deszkát akart „csórni” az első padokhoz.
- Tudja, hogy már hat hónapja a gabonatárolónál dolgozom? - kérdezte a lelkésztől. - Nem óriási dolog ez? De ilyen fickó, mint én nem végezhet örökké olyan mocskos munkát. Mondja, nem lehetne valami más elfoglaltságot találni?
Hyde meghívta magához estére, és a megilletődött fiú beígérkezett élete első lelkigondozói beszélgetésére.
A templomavatás napját végigünnepelték. Délelőtt nemcsak az épületet szentelték fel, hanem a tagok is újonnan odaszentelték életüket az Úrnak. Közös ebédet fogyasztottak – szinte úgy érezték magukat, mint az első keresztyének a szeretetvendégségeiken. Aztán néhány órai szünet következett, mely alatt a messziről érkezettek a viszontlátás örömében beszélgettek távoli szomszédaikkal. A nagyobb gyermekek játszottak, a kisebbek szüleik ölében aludtak, vagy a kocsiszín szénájában. Három órakor hálaadó és magasztaló istentisztelettel zárták a napot, és mindenki boldog szívvel, az egyházért mondott buzgó imádsággal tért haza.
Az őszi konferencián Vilit valóban elhelyezték. Méltatták eddigi szép munkáját, és a megyeszékhelyre küldték, Faulktonba.
Nem volt egyszerű Grotont elhagyniuk. Hydenek azonban, mint jó metodista prédikátornak, mindig készen kellett lennie az áthelyezésre.
Megható volt a búcsúest. Egyik beszéd a másikat érte, és közös vacsorát fogyasztottak. Aztán rengeteget énekeltek. A prédikátornak csak most tűnt fel, mennyi éneket tanult a gyülekezet két év alatt. „Ó, mi hű barátunk Jézus...”, „Nézd az áldást, nézd meg egyenként...”, egyik a másik után zendült fel a gyülekezet ajkán. Befejezésül ezt választották:
„Mely minket egyesít,
Szent a kapocs nagyon,
A testvérszívek kapcsa itt
Az égivel rokon.”
Az énekeskönyveket sorra becsukták, mert ezt mindnyájan kívülről tudták. Csodálatos egy ének. Majd az áldással fejezték be:
„Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged; világosítsa meg az Úr az Ő arcát terajtad, és könyörüljön rajtad; fordítsa az Úr az Ő arcát tefeléd, és adjon néked békességet!”
Hyde-ék munkája Grotonban befejeződött.

*

Szolgálatuk Faulktonban politikailag izgalmas időre esett. Akkor folytak a tárgyalások Dakota felvételéről az Egyesült Államokba. Washington születésnapján történt a bejegyzés, és ezzel háromszázezer dél-dakotai lett az Államok polgára.
Nagy küzdelem folyt utána a városok között: melyik nyerje el a fővárosi rangot. Egy szenvedélyes politikus még Hady-et is megkérdezte:
- Lelkész, miért nem foglalkoznak a gyülekezetben ezzel az aktuális problémával?
- Igaza van – mondta a prédikátor -, elhatároztam, hogy jövő vasárnap előveszem a témát. Önt is várom az istentiszteletre.
- Hm... majd meglátom – felelt az illető.
És ott volt. Hyde az Ef 2,19-ről beszélt: „Nem vagytok többé jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek és cselédei az Istennek.” Emlékeztetett rá, mennyi pénzbe és időbe került, mire az országot felvették az Unióba, és rámutatott, hogy ezzel az ország összes lakója automatikusan elnyerte a polgárjogot. Kiemelte, milyen nagy tisztesség az Egyesült Államok polgárának lenni, és mennyi előnnyel jár ez. Aztán párhuzamba állította a kérdést a mennyei polgársággal. Hiszen utolsó polgárságunk az Isten országában van, és a főváros feletti vitában nem szabad elfelejtkeznünk a mennyei Jeruzsálemről.
Istentisztelet után a politikus barátságosan megrázta a kezét.
- Most már értem, amit egyik gyülekezeti tagja mondott – jegyezte meg. - Hyde testvér bárhol kezdi, mindig a mennynél fejezi be.
Hyde számára ez a prédikáció különös kísértés okozója lett. Megjelent nála egy biztosítótársaság képviselője, aki hallotta az említett beszédet, és állást kínált neki a cégnél óriási fizetéssel. A lelkész megköszönte az ajánlatot, bevallotta, hogy a jelenlegi fizetése lényegesen kevesebb, de kijelentette, hogy tízszer akkora fizetésért sem mondana le prédikátori hivatásáról.
- Féltem ettől – mondta az ügynök -, de megért egy próbálkozást. Ha ismét erre járok, meglátogatom.
Az ember távozása után Hyde végiggondolta a dolgot. Felmérte, hogy hivatásában soha nem fog valami „nagyot” véghezvinni. De most újra hálát adott érte, hogy nem jól menő gyülekezetben kezdte szolgálatát, hanem Dakota prérijén. Ahol mindenki az élet elemi problémáival küzdött, ott akart ő harcolni halhatatlan lelkekért. Próbára tette feleségét is. Beszámolt neki az ajánlatról. Minnie őszintén elszörnyedt.
- Vili, csak nem gondoltál komolyan erre? - kérdezte. És Vili hálát adott újra ezért az asszonyért, aki vele együtt hivatásának tekintette a lelkekért végzett szolgálatot.
A lélekmentésen kívül egyéb dolguk is akadt Faulktonban. A három éve felépült templom nagy adósságot terhelt a gyülekezetre, és Hyde ezt akarta mielőbb kiegyenlíteni. Jól tette, hogy igyekezet vele, mert az országra nehéz gazdasági évek következtek. A nyár irtózatosan száraz volt, a megtermékenyítő szél csak fekete port kavart, és az elszegényedett farmerek kezdtek egymás után elköltözni.
A családjuk bővült: megszületett első gyermekük, egy fiúcska. A kicsi viszont nem tartotta vissza még az édesanyját sem a szolgálattól. Egy kis kosárban mindenhova magával vitte, és nem hiányzott miatta sem az istentiszteletről, sem a bibliaóráról, sem az énekkari próbákról.
Gyülekezeti tagjai értékes emberekkel szaporodtak. Egy korábbi őrnagy, aki a háború után ügyvédi tevékenységet folytatott, lelkiismeretes tanácsadója lett a törvényekben járatlan farmereknek, és mint becsületes telekügynök sok családot jó lakóhelyhez segített. Azonkívül buzgón hívogatott a gyülekezetbe. Több új látogató számolt be róla, hogy a volt őrnagy biztatta őket: jöjjenek, támogassák az új lelkészt munkájában. Igen, a lelkész is ember, és egy csepp elismerés jobban ösztönzi, mint a kritika áradata.
Hyde itt ismerkedett meg egy újság kiadójával, Ray-jel, akinek a szerkesztőségébe rendszeresen eljárt. Beszélgetéseiket néha az USA és Japán közti politikával kezdték, folytatták a gabonaárakon, megvitatták a választási esélyeket – és végül a vallásnál kötöttek ki. A lapkiadó sosem árulta el személyes érzelmeit, de jól esett neki, ha felesége gyülekezeti tevékenységéről szó esett. Egy háromhetes evangélizáció valamelyik estéjén feleségével együtt Ray is megjelent. Az asszony sosem tudta meg, mi indította a férjét, de amikor azon az estén a megtérni szándékozókat előre hívták, a lapkiadó jött, és átadta egész életét az Úrnak.
Hyde elgondolkodott: milyen sok útját-módját ismeri egy prédikátor a megtérésnek. Vannak kemény, Isten ellen lázadó emberek, akik az Úr keresését éveken át elutasítják. A másik a bűn legmélyén botorkál, és úgy ragadja meg az üdvösség szikláját, mint egyetlen menedéket, valósággal belemarkolva. Olyan is akad, akinek iszonyú harc tombol a belsejében, amikor elhatározza, hogy „kiszakítja szívéből a gonoszt”. És vannak ilyenek, mint Ray, akik az átadás jelentőségét éretten mérlegelik, akiknek ez a lépés becsületes és logikus döntést jelent.
Melyik az igazi megtérés? Isten számára minden gyermeke egyformán értékes, és a születés formáját nem tartja lényegesnek. Mégis, az ilyen megfontolt döntésnél az az ember érzése, hogy az Úr itt olyan embert adott, akivel lehet valami komoly dolgot kezdeni.
Két évi faulktoni szolgálat után Hyde megelégedéssel állapította meg, hogy a gyülekezet adósságmentes, és a tagok szaporodása folytán meg tud állni a lábán pénzügyileg.
Az őszi konferencián ismét elhelyezték.
(Folytatjuk)


Az Élet és Világosság 1993. novemberi számából

Vissza a tartalomhoz