A METODISTA ÉBREDÉS TÖRTÉNETE
Lóháton és Bibliával - Irány a préri
William J. Hyde
(8. rész)
Nem volt Hyde-nek egyszerű dolga Bereában (gyerekei először úgy híresztelték el, hogy Koreába mennek). Egyrészt a szép, új templom építése után súlyos adósság maradt vissza. Lelkészlakásra már nem futotta a tőkéből. A lelkészcsaládnak bérleménybe kellett költöznie. Volt azonban más, komolyabb probléma is a gyülekezetben. Egy csoport zárt frontot alkotott a közösségen belül, mert – mint mondták – ők magasabb szentségre törekedtek. Külön imaórát hirdettek meg, és a közösséget az a veszély fenyegette, hogy egyeseket – különösen a fiatalokat – az állandó versengés miatt elveszítik. Miután Hyde-nek sikerült mégis valamennyi tagját a hivatalos gyülekezeti alkalmon belül tartania, mihelyt imára került a sor, megkezdődött a harc az elsőbbségért. Sokan olyan hosszan imádkoztak, hogy a „másik párt” egyáltalán nem jutott szóhoz. A prédikátor eredeti ötlettel vetett véget az áldatlan helyzetnek. Közvetlenül odakerülése után az egyik imaórán köszöntve a gyülekezetet és örömének adva kifejezést a testvérek megjelenése felett, azt javasolta, hogy mivel ilyen nagy gyülekezetben lehetetlen mindenkinek szóhoz jutnia – akár imádságban, akár bizonyságtételben -, tartsák magukat egy bizonyos rendhez. Akit a Lélek indít, az éljen az alkalommal – ez egyébként is régi metodista szokás -, de korlátozza mondanivalóját maximum három percre, és a testvérek a jobb és bal oldalról felváltva kövessék egymást. (A „szent klikk” és az ellenzék ugyanis zárt egységben a templom két különböző oldalán ült.)
Elsőnek a „szent” Kimball testvér emelkedett szólásra, és belefogott szokásos, terjengős bizonyságtételébe. Hallható volt, ahogy néhány zsebórát csörögve előhúztak. Két perc. Két és fél perc. Három perc. Kimball elkövette azt a hibát, hogy lélegzetet vett. A másik oldal azonnal kihasználta a szünetet, bensőséges és harsány „Áment” mondott, aztán javasoltak egy éneket. Első sora valahogy így hangzott: „Eldőlt a szívemben, hogy nem várok tovább...” Hyde meg volt győződve, hogy azon az estén több családban nem a legpozitívabb kritika hangzott el a prédikátor javaslatáról.
Egy másik magatartásforma, ami az úgynevezett szenteskedők teológiájával kapcsolatban bosszantotta, a következő énekben tükröződött:
„Egy kérdés, mi gyötri szívem,
Ó, hogy vágyom tudni én:
Szeretem-e Uram én is,
Övé vagyok, s Ő enyém?”
Egy este Hyde igazán torkig lett ezzel a felfogással, és összeszidta ennek a nézetnek a követőit. Hát valóban nem tudják, hogy szeretik-e az Urat? Azt ajánlotta a férfiaknak, hogy amikor hazamennek, gondolják végig, mi mindent köszönhetnek a feleségüknek, aki annyi áldozatot hoz a családért, és utána kérdezzék meg életük párját: ”Drágám, egy kérdés, mi gyötri szívem, ó, hogy vágyom tudni én: szeretlek-e téged én is, tied vagyok, s te enyém?”
„Milyen ostobaság – mondta Hyde. - Ha szereted a feleségedet, akkor ezt tudod, és ugyanúgy tudnod kell azt is, hogy Istent szereted-e. Lehet, hogy nem szereted eléggé – ez más kérdés. De ha szereted az Urat, akkor béke van a szívedbe, ének az ajkadon és tudatában vagy állandó jelenlétének. Az egyház hatalmas himnuszai szilárd bizonyosságra épülnek, nem kételkedésre. Wesley Károly például így énekel:
Lelkem Megváltója, Jézus,
Kebleden nyugossz Te meg...
Tudta, hogy szereti Istent és Isten is szereti őt.
Toplady így kiállt fel:
Aki nékem megnyíltál,
Rejts el, ó örök kőszál!”
Egyszerre említi saját baját és szilárd hitét Isten ígéreteiben.”
Ősszel Hyde ébredési összejöveteleket tartott. Megrendítő élmény volt számára, amikor a két „párt” együtt énekelte a zsúfolt templomban:
„Ó, töltsd reám Szentlelkedet,
És tündöklő tekinteted
A szívem, vágyam töltse be,
Ó, mi áldás kútfeje!”
„Érzelmi felindulás? - tette fel magának a prédikátor a kérdést. - Bizonyára. Nem értékelem semmire azokat az ébredési összejöveteleket, amelyek józantalan érzelgésben nyilvánulnak meg. De hiszem, hogy az érzelem megmozdulása megnyithatja a zsilipeket, és elmoshat sok önző kívánságot, érdeket, amelyek Isten csatornáit eldugaszolják.”
Néhány hónap múlva teljes egység uralkodott a gyülekezetben, és a prédikátor a tagok buzgó segítségével nekiláthatott a munkának, hogy az új templom miatt felhalmozódott negyvenezer dollár adósságtól megszabaduljanak. Minden elképzelhető alkalmat megragadtak. Az asszonyok sütöttek, főztek, kézimunkáztak, s amit készítettek, eladták. A vezetőség estéről estére összejött a következő lépést megbeszélni. Mint Grotonban, a kívülállók is adakoztak, mert megértették, hogy a városnak – különösen az egyetemi ifjúságnak – szüksége van a templomra, a gyülekezetre, a gyülekezetnek pedig a város lakóira. Örömünnep volt, amikor az adóslevelet elégették.
Hyde szerint azonban az igazi prédikátor miközben belemelegszik az egyik munkába, fél szemével már a következő kivitelezést kutatja. Ő például megérttette a gyülekezettel, hogy addig nem tekinthetik kiegyenlítettnek az adósságot, míg a templom építése érdekében eladott parókiát újra fel nem építik. Csodálatos módon ez is megtörtént – szabad adakozásból és adósság nélkül -, Hyde pedig egy alapítvány segítségével vadonatúj orgonát szerzett a templomba, ami a gyülekezetnek összesen négy centbe, két bélyeg árába került.
Anyagilag nehezebb időkben a lelkész megpróbált egy kis mellékjövedelemre szert tenni, és kopott értéktárgyak ezüstözését vállalta. Rengeteg kára származott belőle, míg Minnie ki nem adta a parancsot. Állítólag ez volt a legcsúnyább mondat, ami ajkát elhagyta: „Dobd ki az egészet az ablakon!”
Nem, a prédikátorhívatás mellett igazán nem juthatott idő ilyen kísérletezésre. Hyde hallgatósága itt nagyrészt egyetemistákból és tanárokból állt. Ha eleinte néha kísértésbe jött, hogy kissé tudálékosabban beszéljen, mindjárt megmagyarázta saját magának, hogy a professzorok és a diákok ugyanolyan céllal jönnek a gyülekezetbe, mint akárki más : Istent imádni, lelkileg épülni, nem pedig magukat mutogatni és magasröptű frázisokat élvezni. Megmaradt tehát a régi és mindig új evangélium hirdetése mellett, s beszélt arról a Jézusról, Aki „szerte járt, és jót tett.” A diákokat lenyűgözte, hogy Hyde soha nem olvasta a prédikációját. Ragyogó emlékezőtehetsége volt, és ha vázlatosan maga előtt látta gondolatait, nem felejtette el. Évente kb. 125 prédikációt tartott az alkalmi beszédeken kívül. Régi szokását megőrizte: a délelőtti órákat tanulmányozásnak, olvasásnak szentelte. Néha úgy lépett a dolgozószobájába, mint aki teljesen üres, és milyen meggazdagodva, betelve hagyta el azt ismét! Még most is hetenként legalább egy könyvet elolvasott. Jól megjegyezte, amit kezdő korában egy püspöktől hallott? „Gyűjtsd a búzát minden mezőn, őröld meg saját malmodon, akkor a liszt a tied.” És ki tudná megszámolni, naponta hányszor csengetnek a prédikátor ajtaján, hányszor cseng a telefon, és szólal meg a vonal végén egy hang: „Segítségre van szükségem. Jöhetek azonnal?” Akár éjjel, akár nappal, mindig készen kell állni, hiszen az emberek annyi terhet hordoznak magukkal.
Egy reggel fiatal, jómódú asszony kopogtatott Hyde dolgozószobája ajtaján. Nem volt tagja a gyülekezetnek, de rendszeresen járt az istentiszteletre. Csak – különös módon – a férjét soha nem hozta magával.
- Bizalmasan szeretnék beszélni önnel, Hyde testvér – mondta a hölgy. - A férjemről van szó.
- Éspedig?
- Bob elragadó ember. Nagyon rendes hozzám és végtelenül szereti négyéves fiacskánkat is. De foglalkozása miatt rengeteget utazik, és néha sokat iszik. Nem rendszeresen. Azonban ha elkezdi, két-három napig részeg. Mikor kijózanodik, egy ideig rá sem néz az italra, aztán kezdődik minden elölről. Látom rajta, hogy szinte összeroppan a feszültség miatt, és árt vele az üzletének is. Máris csökkent a teljesítőképessége. Pedig ha az állását elveszti, azt nem éli túl.
- Tudok egy lehetőséget...- kezdett a válaszába Hyde, de az asszony a szavába vágott.
- Van egy tervem, és véleményem szerint ez segítene. Kipróbálná?
- Természetesen!
- Bob nagyon szereti a lovakat, és szívesen megy vidékre. Úgy hallottam, ön is kedveli a lovakat. Mi lenne, ha együtt kikocsiznának valahová, hátha útközben lehetőség nyílna a beszélgetésre.
Hyde beleegyezett, s az alkalom nemsokára el is érkezett. Bob nagyon jó társalgó volt. Minden lehetséges témát szóba hozott. A közelgő elnökválasztást, a városi klubok szerepét, úgyhogy maga Hyde is élvezte a kirándulást. Az volt az érzése, hogy az asszony eltúlozta az aggodalmat.
Egy délután azonban Bob elgondolkozva tartotta a gyeplőt a kezében. Lassított a lovak trappolásán, és belső izgalommal a hangjában megszólalt:
- Hyde testvér, szeretnék egyszer bizalmasan beszélgetni magával.
- Nos?
- Van egy rettenetes szokásom. Esetenként őrült vágy fog el az ívás után, s akkor az eszméletlenségig leiszom magam. Néhány nap múlva véget ér ez az állapot, és akkor hetekig rendben vagyok. De érzem, hogy tönkre tesz. A héten jelezték a munkahelyemen, hogy abba kell hagynom az ívást, ha nem akarom elveszíteni az állásomat.
- Nem kell mondanom – válaszolt a prédikátor -, hogy nagyon komoly helyzetben van, Bob. A kérdés csak az, hogy hajlandó-e mindent megtenni a szabadulás érdekében.
- Mindent! - sietett a férfi a válasszal. - Igazán mindent. Az állásomért és a feleségemért. Csodálatos egy asszony. Mindenre hajlandó vagyok!
A nagy darab, tekintélyes üzletember úgy ült ott, mint egy gyerek, és könnyek folytak végig az arcán.
- Ha komolyan gondolja, akkor egyszerű az út, Bob.
- Igazán? Istenem...
- Látja, a kezdetet már ki is mondta: Isten. Ő adott néhány útmutatást. Amennyiben követi ezeket , megszabadulhat.
Hazafelé egész úton arról beszélgettek, hogy Istent állandó kísérőül kell választanunk, mégpedig a szó szoros értelmében. Itt, a kocsiban, és mindenütt, ahova megyünk, ahol állunk, ahol utazunk. Amikor jön a kísértés, minden pillanatban erőt kell kérnünk tőle ráállva ígéreteire, amelyek jelen vannak mindenki számára, aki kér.
- Megpróbálom – mondta Bob búcsúzóul, amikor a lelkészt a templom előtt letette.
Hyde csodálkozott, hogy utána nem hallott semmit róla. Felesége továbbra járt a templomba, de nem említett a férjéről egy szót sem. A közös kirándulások abbamaradtak.
Aztán egy vasárnap délelőtt Bob és felesége együtt jelent meg az istentiszteleten. A befejező ének után mindketten előrejöttek, és a férfi szót kért.
- Önök ismernek engem valamennyien – kezdte -, azt azonban a legtöbben nem tudták, hogy két hónappal ezelőttig az ital rabszolgája voltam. Titkoltam, amennyire csak tudtam. Isten segítségével végre megszabadultam. A láncaim elszakadtak, nem vagyok rab többé. Csak azért akartam ezt elmondani, mert arra gondoltam, hogy talán valakinek segíthetek vele. Isten dicsőségére mondhatom, hogy az Úr volt, aki szabaddá tett.
Olyan bizonyságtétel volt ez, amit a régi jó metodista időkben gyakran lehetett hallani. Hyde magában hálát adott Istennek Wesleyért, aki mindig szorgalmazta, hogy a megtérők tegyenek nyilvánosan bizonyságot.
Nem sokkal ezután Hyde egy vasárnapi ebédre volt hivatalos Bobékhoz. Aznap éppen arról prédikált, hogy inkább szeretne életében egy szál virágot vagy egy megtérő szót kapni némelyektől, mint egész üzletre való koszorút és hangzatos szónoklatot a koporsója mellett. Ebéd közben a kis Tomi belenyúlt az asztalon álló vázába, és kihúzott egy szál virágot.
Édesanyja úgy tett, mintha nem vette volna észre, de a gyerek még vagy kétszer megismételte ugyanezt. Az asszonynak egyre kínosabb lett a helyzet, de nem akart a vendég előtt jelenetet csinálni. Mikor azonban kis szünet állt be a beszélgetésbe, hallják, hogy a fiúcska minden virágszirmot ezzel a biztatással szór a földre: „Nesze, Hyde bácsi, nesze!”
Az „őszibarack, mi?” mellé ez a mondás is bevonult a családi szólások gyűjteményébe.
A Hyde család négy felejthetetlenül szép évet töltött Bereában. Ez rendkívül hosszú idő egy metodista prédikátornak. 1908-ban elhelyezték őket Chichagóba.
(Folytatjuk)
Az Élet és Világosság 1994. februári számából