A METODISTA ÉBREDÉS TÖRTÉNETE
Lóháton és Bibliával - Irány a préri
William J. Hyde
(9. rész)
1895-ben Hyde-ék négy kicsi gyermekkel jöttek el nyugatról, és 1908-ban öt gyermekkel indultak ismét nyugat felé, hogy Chichagóban telepedjenek meg. A gyülekezet, ahova most kerültek, jóval kisebb volt, mint az előző, mégis fontos mérföldkőnek tekintették szolgálatukban. Itt kezdték meg ugyanis a munkát Chichagóban, mely a város különböző gyülekezeteiben folytatott tevékenységüket illetően több mint negyed évszázadig tartott. Bevezették a vasárnap esti bibliaórát – egyelőre kísérletképen -, amin az egyház egyetemének diákjai közül sokan vettek részt. Hyde-nek feltűnt, milyen buzgón jegyezgetnek a teológiai hallgatók a szolgálat alatt, s ezt eleinte majdnem hízelgőnek találta. Míg aztán rájött, hogy az egész heti munkában halálosan kimerült diákok csupán anyagot gyűjtenek a prédikátor beszédéből saját kötelező hétvégi szolgálatukhoz. Bibliaóra után mindig visszamaradt egy-kettő, hogy fontos teológiai kérdéseket megtárgyaljon az igehirdetővel.
Persze akadt a fiatalok között olyan is, aki csak a „hecc” kedvéért provokált vitát. Ilyen volt a tehetséges Gene Wadham, aki a beszélgetések során gyakran esett saját csapdájába. Egyszer közölte a prédikátorral, hogy filozófiai ismeretei alapján semmiben nem hisz, ami érzékszervekkel nem tapasztalható.
-Rendben van – mondta Hyde -, én viszont tíz percen belül bebizonyítom magának, hogy nem emberi lény.
- Roppant kíváncsi vagyok az okfejtésére – felelt a diák kihívóan.
- Nézzük az emberi lény ismertető jegyeit – kezdte a lelkész. - Itt van például az értelem. Ízlelte, látta, szagolta valaha az értelmet?
- Hát ez abszurdum – tiltakozott Gene.
- Erről majd tárgyalunk, mindenesetre elismeri, hogy az értelem érzékszervekkel nem ellenőrizhető, ugye?
A fiú félbe akarta szakítani, de a prédikátor folytatta.
- Elnézést, még van néhány percem. Nézzük, hogy állunk az akarat kérdésével. Mert az akarat szintén az emberi szellem funkciója. Örülnék, ha érzékelhető vonásokkal leírná, mi az akarat. De itt a szeretet is mint érzelmi megmozdulás – szintén az emberi lény ismertető jegye. Mi a magassága, a színe, a hangja a szeretetnek? És végül vegyük a lelkiismeretet. Úgy gondolom, minden emberi lény rendelkezik lelkiismerettel, bár ennek érzékenysége személyenként különböző. Feltálaltak magának valaha reggelire egy tányér lelkiismeretet, vagy kapott egy csokorra valót belőle, esetleg képes volt már lejátszani hanglemezen?
A hallgatóság hangos hahotában tört ki, de Hyde-nek nem ilyen felszínes célja volt a vitával, hanem sokkal komolyabb.
- Nézze, Gene – mondta végül -, magának saját gondolatmenete alapján sem értelme, sem akarata, sem érzelemvilága, sem lelkiismerete nincs. Mivel ezek mind az emberi személyiség ismérvei, azt kell következtetésképpen levonnunk, hogy maga nem emberi lény.
A diák elvörösödött haragjában.
- Hyde lelkész – fújtatott -, nevetségessé tette a filozófiát!
- Nem volt szándékomban – felelt a prédikátor -, csupán arról szerettem volna meggyőzni, hogy kritikus értelmével igen laza ismeretekre építi fel meglehetősen felszínes érveit.
- Miért – heveskedett tovább a diák -, egy prédikátornak nem lehet egyéni véleménye?
- Dehogynem – válaszolt Hyde -, csakhogy a vélemény még nem igazság. Az embernek oly bizonyosnak kell lennie abban, amit igazságnak elfogad, hogy adandó alkalommal az életét is képes legyen feláldozni érte. Olvassa el ma este Jób ismert kijelentését: „Tudom, hogy az én Megváltóm él.”, aztán lapozzon vissza, és nézze meg Jób könyvének első tizennyolc fejezetét. Látni fogja, hogy mire építi Jób a meggyőződését.
Nagy lelki küzdelmek voltak az ilyen beszélgetések, élesedett közben az elme, és Hyde mindig a legnagyobb cél felé irányította a viták menetét. Ő maga is eltöprengett azon, hogy milyen helyet foglalt el a nevelés a metodizmus történetében. Visszaemlékezett a vándorprédikátorok idejére, akik könyveiket, újságjaikat magukkal vitték a vadonba – nem csupán azért, hogy ők tanuljanak azokból, hanem hogy a megtérteknek kikölcsönözzék. Már az 1816-os generálkonferencia elrendelte, hogy olvasó és tanulmányi kurzusokat szervezzenek a prédikátorok számára, s csak egy vizsga letétele után avatták őket gyülekezeti vénekké – teljes jogú lelkészekké. Nem kívánták meg tőlük, hogy egyetemi végzettségük legyen, viszont 1910-ben már kacagtak annak a korábbi egyházvezetőnek a kijelentésén, aki azt állította, hogy „a magasabb képzés csak tanult tökfejeket és harmadrangú prédikátorokat termelt”.
Abban viszont egyetértettek az illetővel, hogy az „elhívás” és a teljes élet odaszánása a Mester szolgálatára – ezek főkövetelmények a lelkészi hivatásban.
A gyülekezet férfiegyletének tagjai egyszer komoly nehézségbe sodorták lelkészüket. A dolog nagyon szépen kezdődött: megajándékozták egy kerékpárral, ami akkor teljesen új és modern járműnek számított. Megszületett ugyan az autó is, de ez elérhetetlen álom volt egy lelkésznek.
Hyde másnap kora reggel kiosont a házból, hogy még a forgalom beindulása előtt gyakoroljon egy keveset újdonsült „paripáján”. Mivel az úttestet valami miatt felbontották, a járdán karikázott jobbra-balra dülöngélve. Míg egyenesen két rendőr karja közé nem futott.
- Hova megy? - szólította meg az egyik.
- Nem tudom – felelte Hyde -, nincs határozott célom.
- Miért hajt a járdán? - faggatta tovább a rend őre.
- Mert ez az egyetlen szabad hely – védekezett a prédikátor. - És úgy gondoltam, hogy ilyenkor nem zavarok senkit.
- Nem ismeri városunk törvényeit? „A járdán hajtani tilos!”
- Mintha már hallottam volna ilyesmit – adta meg magát Hyde -, de ha egyszer az úttest nem vehető igénybe! Egyébként padig ezelőtt soha nem volt kerékpárom, ezért a forgalmi szabályok némelyikét nem ismertem.
- Hát most majd megismeri – szólt a szentencia. - Ezennel letartóztatom. Parancsot kaptunk, hogy mindenkit tartóztassunk le, aki a járdán kerékpározik.
- Rendben van – mondta Hyde -, megértettem, le vagyok tartóztatva.
- De le ám! Neve?
- William J. Hyde. - A foglalkozását elhallgatta.
- Hol lakik? - A lelkész megadta a címét.
- Munkahelye?
Hyde-nek most már színt kellett vallania.
- Uraim – mutatott az utca vége felé -, látják ott azt a templomot? Annak a lelkésze vagyok.
A két rendőr meghökkent. Becsületszóra elengedték „foglyukat”, és kilenc órára a bíróságra rendelték. A Hyde-gyerekek a reggeli asztal mellett már látták lelki szemükkel, milyen nagybetűs címek jelennek meg majd apjukról az újságban: „Prédikátor tántorog az utcán” (méghozzá a mértékletességi egylet székháza előtt, ami néhány háztömbbel odébb állt).
A tárgyalás mókás befejezést nyert. Amikor a szórakozottan iratai közt lapozgató bíró feltekintett, és a vádlottat megpillantotta, alig tudott uralkodni magán, majdnem kitört belőle a hahota.
- Biztos urak – krákogott-, becsülettel teljesítették kötelességüket. - De itt már nem bírta tovább, harsányan felnevetett. - Ez az ember, akit foglyul ejtettek, a saját lelkészem, és én ajándékoztam neki tegnap este a kerékpárt. Átmenetileg én vagyok ugyanis a férfiegylet elnöke.
A két rendőr fellélegzett, és enyhe vigyorgást engedtek meg maguknak.
- Csak egyet kérek – mondta a bíró -, egy szót ne beszéljenek senkinek az esetről; nincs szükség rá, hogy csemegét szolgáltassunk az újságoknak. Most pedig hagyjanak magunkra a vádlottal.
Hyde az élménnyel együtt megkapta a következő vasárnapi igehirdetés alapigéjét is: „Nekünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt”. Elmondta letartóztatása történetét a gyülekezetnek, és igyekezett megvilágítani, milyen lesz, amikor oda kell majd állni az egész világ bírája, Jézus Krisztus elé. Mit jelent akkor, ha az ítélőszékben ülő kijelenti: „Ez a barátom, az ügyét majd én elintézem.”
Egy jómódú gyártulajdonos, aki igen szívén viselte az evangélizáció ügyét, óriási összeget kínált fel az egyháznak, amellyel utazó evangélistát kívánt finanszírozni. Hyde-et választották erre a szolgálatra. Mint olyan prédikátor, aki teljesen magáévá tette a metodizmus egyik alapelvét, mely szerint az egyház legfontosabb tevékenysége a lelkek mentése kell legyen, örömmel vállalta ezt a munkát. Alkalma volt így különböző gyülekezeteket megismerni Chichagóban, és csakhamar egynek érezte magát a nagy világváros minden problémájával az egyetemtől elkezdve a külvárosi nyomornegyedekig.
1910-ben közel két és fél millió volt Chichagó lakossága, akiknek javát több mint száz metodista gyülekezet szolgálta. Anyagilag a legkülönbözőbbek voltak ezek a közösségek. Egyesek hallgatósága csupa előkelő emberből állt – másutt a templomot sem tudták fűteni a háromhetes evangélizáció alatt. Egy dologban valamennyien megegyeztek Hyde véleménye szerint: mindnyájuknak szükségük volt Jézus Krisztusra és az Ő mérhetetlen szeretetére.
E munka közben érte a Hyde családot az első gyász. Florence, a tizenkilenc éves egyetemi hallgató, aki olyan odaadással készült az óvónői pályára, tüdőgyulladást kapott, amiből nem gyógyult fel. A szülők sokszor vigasztaltak másokat hasonló fájdalomban, most maguknak is meg kellett ízlelniük, mit jelent szerettük koporsója mellett állni. Megtapasztalták, hogy reménységük sziklára épült, hogy Jézus Krisztus elvette a sír félelmét, és örök kísérője mindazoknak, akik vele járnak az úton.
A többi gyermek lassan saját otthont alapított. Ethel metodista prédikátor felesége lett – mégpedig kiváló prédikátorné, s ezt apja annak tudta be, hogy leánya előtt mintaszerű példakép állt: az édesanyja.
Három évig végezte Hyde az evangélizálást, aztán – mivel a munka támogatója meghalt – visszatértek gyülekezeti szolgálatba.
Új helyükön a tagok többsége gyári munkás volt, s most egészen más problémákkal találkoztak. Chichagóban, mint általában az amerikai nagyvárosokban igen éles ellentét volt a gyárosok és munkások között. Nagy port kavart fel akkoriban Walter Rauschenbusch könyve a szociális rend keresztyéniesítéséről. A vitában egyrészt a vállalkozók hangosan visszautasították, hogy az egyház gazdasági ügyekbe ártsa magát, másrészt nem lehetett szemet hunyni a dolgozó gyermekek, kizsákmányolt női munkaerők rettenetes helyzete felett, és bezárni a fület emberek kiáltása előtt, akik egészségtelen munkakörülmények miatt testileg-lelkileg ronccsá lettek. Körülbelül két millió gyermek dolgozott az iparban, főleg fonodában, bányában, zöldség- és konzerviparban. Az államok közül harmincban éjjel dolgoztatták őket, és harminchárom államban engedélyezték, hogy napi munkaidejük nyolc óránál hosszabb legyen.
Az egyház nem nézhette tétlenül értékes életek ilyen tönkretételét. Egy püspök konferenciai jelentésében így érvelt: „Sem Milton, sem Goethe ördöge nem tudott démonibb összeesküvést szőni a tehetetlen ifjúság ellen, mint amire a kereskedelmi kapzsiság és nyerészkedési vágy képes volt. Egy keresztyén testület itt nem tétovázhat, azonnal cselekednie kell. Ilyen helyzetben csak pogány egyház hallgathat.”
Ez a hang teljesen megfelelt annak a metodista gyakorlatnak, mely mindenkor az egyház feladatának tekintette, hogy szociális kérdésekben állást foglaljon.
Az egyház már az 1892-es világkonferencián határozatot fogadott el a metodisták állásfoglalásáról a szociális igazságtalanságok ellen. Kihívásával a világ összes protestáns közösségét megelőzte ebben a témában. Állam- és egyházközi bizottsága 1908-ban törvénytervezetet fogalmazott, melynek tizennégy pontja az egyház szociális programját tükrözte. Ilyen követelések szerepeltek benne: minden üzem bezárása, ahol a munkásokat éhbérért dolgoztatják; a gyermekek alkalmazásának tilalma; védelem a munkásoknak üzemi veszélyek ellen; nyugdíj; minimálbér megállapítása; üzemi döntőbíróság felállítása, stb.
Amerika néhány nagyobb felekezete elszörnyedt azon a kísérleten, hogy egyházak az ipar és kereskedelem – s ezáltal a politika – dolgaiba avatkozzanak. De hála Istennek, egyre jobban megértették, hogy ez az egyház szociális kötelessége. Néhány hónapon belül harminchárom felekezet sorakozott fel a metodista programpontok mögé szövetségbe tömörülve. Úgy fogadták el a törvénytervezetet, mint a szövetségben együtt munkálkodó protestáns egyházak szociális hitvallását.
Hyde mindenesetre úgy találta, hogy gyári munkások között dolgozni olyan élmény, ami egy prédikátornak csak nyereséget jelenthet. A két esztendő alatt, amit dél-Chichagóban töltöttek, új látást nyertek azokkal az emberekkel kapcsolatban, akik hosszú és fáradságos küzdelmet folytattak a polgári társadalomban, és új megértést azt illetően is, hogyan gondoskodik Jézus a munkásokról, aki méltó a maga jutalmára.
Utána pedig – és ezt már szinte magunktól is tudjuk – Hyde-ék ismét más környezetbe kerültek.
(Folytatjuk)
Az Élet és Világosság 1994. márciusi számából